Színház

Mike Leigh: Abigail bulija

  • - herczog -
  • 2015. február 28.

Színház

Az utóbbi időben Ascher Tamást nem annyira szövegek érdeklik, mint inkább alkotói életművek: a Tiger Lillies-jelenség, Tom Waits minden mennyiségben, vagy éppen a Bohémélet, és most az Abigail bulija – Kaurismäki és Mike Leigh miatt. Leigh filmje annak ellenére végtelenül angol, hogy először azt hihetnénk, amerikai, mivel a klasszikus amerikai dráma alaphelyzetével indít: milyen a rossz buli. Mert van félnivalónk Albee farkasától, szeret kijönni belőlünk, ha úgy próbálunk vidámkodni egy partin, hogy belül sok minden nincsen rendben. Vidámkodás helyett Leigh-nél megy az udvarias, felszínességében vir­tuózan csavart, majd kibuggyanóan szurkálódó small talk, amiben a britek verhetetlenek. Főként a berendezésről, a lényegről sosem: a filmes látványt alapvetően átveszi a Kamra tere is. A kihívás az, hogy nálunk, közelebbről is magunkra ismerjünk ezekben az „újjómódú” brit típusokban.

Pa-pa-pa-pamm, ritmusra koppannak az asztalon a dzsintonikos poharak. Az előadás legerősebb részeiben elrajzolt, hiszen szereplői sem többdimenziós alakok, hanem markáns típusok. A két, kicsit közönséges, beszédes nő meg három szótlan undok. Ónodi Eszter átalakulása pazar, első látásra fel se lehet ismerni: félénk, kényszerből van jelen, utálja, és ez nagyon látszik rajta. Kényelmetlenül ül a bőrkanapén is, aminek túlzott mélysége pontosan ábrázolja a külsőségek otthonát. Sok a pontos megfigyelés. Jordán Adél, Ascher színésznője belépője is kavarja az állóvizet, arcán folyamatos mosoly, aztán egy gyerekkori sértés felidézése közben elsírja magát. Nincsenek nagy összecsapások, inkább apró, majd orbitális bántások, következmények nélkül; senki nem érzi jól magát, mégis mindenki marad. Az egész szívszorító lenne, de valami még hiányzik: hogy maga az előadás jobban szeresse gyarló, egymást gyil­koló figuráit, ezért aztán mi is könnyebben elhiggyük: szoktunk ilyenek is lenni.

Kamra, január 17.

 

Figyelmébe ajánljuk