A társulat jelenlegi kondícióját, teljesítményét elnézve sem kell felemelt mutatóujjú akadémizmustól vagy egysíkúságtól tartani. Már csak azért sem, mivel mostanában Vajdai mellett egyre többen rendeznek előadásokat. „Lehetetlen a TÁP-ról egységként beszélni. Ami talán mégis közös az összes előadásukban: provokatívak, szabadok és viccesek” – mondja Puskás Panni kritikus. A társulat most is futó produkciói valóban nagyon különbözőek tudnak lenni, ami a színházi nyelvet illeti. Hogy csak két végletet említsünk: az átesztétizált, az előadók és a közönség részéről rendkívüli fegyelmezettséget és állóképességet igénylő, több mint ötórás Utas és holdvilág (rendezte: Vajdai Vilmos) éppúgy TÁP-os alkotás, mint a mindig helyben születő, a fellépőket gátlásaik felszabadítására biztató, agyament magánszámokat egybefűző Minden Rossz Varieté.
Hajajaj
A TÁP-ban eleinte egyáltalán nem voltak jól fésült, állandó szöveggel, színészekkel rendelkező előadások. Vajdai és a másik alapító, Szabó Győző performance-színházat működtetett a rendszerváltás utáni korszak kultikus szórakozóhelyén, a Tilos az Á-ban (TÁP = Tilos az Á Performance), ahol az előbbi dj, az utóbbi csapos volt. Vajdai akkoriban már a Katona József Színházban játszott, de nem elégítette ki a kőszínházi létezés, elege lett a kötöttségekből, és ezért kezdett el színházat csinálni ott, akkor és úgy, ahogy akart és tudott. Vagyis, ahogy nem illik. Milyen az a színház, amikor valaki kiáll a színpadra, és azt mondja, „hajajaj”, majd sötét és ennyi? (Ahogy ez történt az első, széles körben, a kritikusok között is meghirdetett előadáson.) Milyen az a színház, amelyik csak egy percig tart? Vagy amelyikben a színészek direkt azt akarják, hogy a nézők elaludjanak? Vagy amelyikben mindenki, színész és néző is berúg?
Ez a bátran kísérletező, a rutint messziről elkerülő szemlélet Halász Péter neoavantgárd színházával rokon. (Vajdai és Halász egyébként barátok voltak. Amikor a halálos rákbeteg Halász a budapesti Műcsarnokban felravataloztatta magát, hogy jelen lehessen a saját temetésén, Vajdait kérte fel ceremóniamesternek. Halász egy hónappal később halt meg, éppen azon a napon, amikor megszületett Vajdai fia.)
A TÁP Színház további korszakai aszerint alakultak, ahogy kocsmából kocsmába költöztek – a Tilos az Á megszűnése után játszottak az FMK-ban, a Süss Fel Napban, a West Balkánban, a Hátsó Kapuban, jelenleg pedig a Három Hollóban –, és ahogy cserélődtek az alkotótársak Vajdai körül. „A TÁP-osok folyamatosan változtak, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy Vajdai Vilmos az egyetlen állandó tag a társulatban. Aztán a független szcéna mainstreamebbé válásával párhuzamosan a TÁP Színház is kimozdult a performance és a varieté keretei közül. Amikor Szabó György, a Trafó igazgatója felajánlotta Vajdainak a nagyszínpadot, a társulat sokkal konzervatívabb, professzionálisabb színházi előadásokat kezdett készíteni. Ezt úgy értem, hogy megírt szövegkönyv alapján, nagyobb távolságot tartva a közönségtől, díszletekkel és jelmezekkel” – fogalmaz Puskás Panni, aki jelenleg a társulat 25 éves történetének megírásán dolgozik.
A TÁP strukturális értelemben is elkezdett konformizálódni, amennyire ez a független szcéna keretein belül lehetséges. Igaz, így is csak 2013-ban alakultak hivatalosan társulattá, saját, időnként előadásoknak is helyet adó próbatermük pedig azóta van, amióta a Jurányi Ház megnyitott. Imely Zoltán, a társulat produkciós vezetője is hangsúlyozza, hogy minden látszat ellenére van struktúra a TÁP mögött. Évi 9 millió forintos működési támogatást kapnak (összehasonlításképpen: Pintér Béla és Társulata 28 millióból gazdálkodik), ha ez megszűnne, már az olyan alapvető dolgokat sem tudnák fizetni, mint a próbaterem vagy a díszletraktár. Az ad hoc produkciókat – a Minden Rossz Varietét vagy az Alatta-felettét – lényegében így is a semmiből hozzák létre, a résztvevők nem kapnak gázsit.
A klasszikusabb előadásokra pályázatokból, koprodukciókból vagy a befogadóhelyektől jön össze pénz – általában nehezen és szűkösen. Vajdai szerint részben ez az oka annak, hogy olykor sokáig tudnak csiszolgatni egy-egy produkciót, ezek azonban egyértelmű siker esetén sem érnek el magas előadásszámot. Az Utas és holdvilágot például körülbelül félévente tudják játszani, mivel a Trafóban kevés a szabad este, és a színészeket is nehéz egyeztetni. Ezeknek az előadásoknak a sorsa most végképp kérdésessé vált, hiszen a tao eltörlése súlyosan érinti a befogadószínházakat. Igaz, a TÁP sosem vár arra, hogy jobbra forduljanak a dolgok, mindig az adott körülmények között csinál színházat. Ha van pénz, akkor abból, ha nincs, akkor a semmiből.
A bukás esztétikája
A TÁP Színház profilját kettősség jellemzi: a helyben születő és a sokáig készülő, rögzített formájú előadások. De hogy ez utóbbiak
TÁP-osságát, színházi jelentőségét megértsük, vissza kell kanyarodnunk a performansz korszakhoz.
A Minden Rossz Varieté különleges helyet foglal el a TÁP életében: esszenciája annak a gondolkodásmódnak, amelyet a társulat képvisel. Az egész úgy indult még a Tilos az Á-s időkben, hogy Vajdainak és Szabó Győzőnek azzal az evidensnek tűnő szabállyal is meggyűlt a bajuk, hogy a színészek mindig próbálnak jók lenni. Milyen lehet az a színház, amelyben a szereplők megpróbálnak rosszak lenni? Ez a bukással is kalkuláló energia hatja át a TÁP összes előadását. (A módszert egyébként elkezdték tréningként is használni, nemrég az Erste Banknak tartottak Rossznak lenni jó címmel csapatépítést.) Bevált sémák helyett olyasmit is kipróbálnak a színpadon, amiről fogalmuk sincs, működik-e. Nem az a lényeg, hogy remekművet alkossanak, hanem az állandó kérdezés, kísérletezés.
Hogy néz ki például az a színház, amelyben a színészek egy rádiójáték hangjaira tátogják végig az előadást? Színház-e még egyáltalán, ha mindaz, ami elhangzik, rögzített, sokszorosítható és bármikor megismételhető? – tette fel a kérdést Vajdai 2008-ban, a nagy sikerű Keresőkben, majd a tavaly bemutatott Utas és holdvilágban. Mindkét előadásban felerősödött a színház sokféle érzékre ható, összművészeti jellege, a színész testének bábszerűsége és – különösen az utóbbiban – az együtt átélt, csúcsra járatott esztétikai élmény közösségteremtő ereje.
A TÁP-nak egyébként nem ez volt az egyetlen, szemtelenül merész gigaprojektje. Kurátorok című, 2008-as produkciójuk 16 író – 15 rendező által színpadra állított – jeleneteit mutatta be több mint öt órában. (Megjegyzem, az előadás csak úgy zúdította a kritikát mind a megalkuvó művészekre, mind a mutyizó, korrupt pénzosztókra. 2008-ban!)
Más előadásaik a színházi térrel, színház és valóság összemosásával kísérleteztek: a Teliholdkor az emberek olyan bolondosok (2008) és a Nagy büdös semmibe (2017) konkrétan az utcán játszódik. Egy időben Vajdai sokat dolgozott Vinnai Andrással, közös produkciókban – pl. a Rolóban (2010) vagy a Furniturban (2014) – a szöveg teremtette meg azt a különös, szürrealitásból építkező világot, amelynek öntörvényűsége jól illett a TÁP profiljába. De Vajdai az olyan „egyszerű” megoldásoktól sem riad vissza, mint hogy nemzetközi szinten jegyzett (esetleg klasszikusnak számító) szerzők műveit állítsa színpadra. Ebbe a szériába tartozik a Presznyakov fivérek Cserenadrágja vagy a vizuálisan szintén nagyon izgalmas Babahajó, Milena Marković darabja, de a legsikerültebb kétségkívül az Osztrovszkij drámájából készült Jövedelmező állás. A Trafóban bemutatott előadás sajátos zenedramaturgiával, a musicalszerű klisék széttrancsírozásával, a 19. századi, osztrovszkiji valóság és a magyarországi közélet egymásra kopírozásával igazi, a szó legjobb értelmében vett népszínházat teremtett.
Műhely
A TÁP a sokszínűség és a kísérletezés nevében egyre inkább műhelyként is működik: „Valamennyire mindig is így volt, de eleinte nem volt tudatos. Ha van valakinek valami őrült ötlete, amit meg akar csinálni, azt mindenképpen hagyom, anélkül, hogy beleszólnék” – mondja Vajdai, aki számos fiatal alkotónak, például Laboda Kornélnak, Sándor Júliának, Nagy Lilinek és Znajkay Zsófiának adott lehetőséget a megmutatkozásra. Az utóbbi szinte már beérkezettnek számít, Az ölében én című, Znajkay által írt és rendezett darab a színikritikusok díját is elnyerte. A dráma a mérgező szülők által vezérelt családi poklok bugyraiba nyújt betekintést, és valahol a tudat felszíne alatt lebeg.
Fekete Ádám is a TÁP Színházban és a Minden Rossz Varietében nevelkedett: „A TÁP a legfontosabb iskola, amely elsősorban félelemnélküliségre tanít. Más munkáimba is próbálom átcsatornázni, amit ott tanultam: hogyan figyeljünk egymásra, hogyan inspiráljuk egymást, hogy minél gyarlóbbak és esendőbbek, gyerekesebbek, kreténebbek, kellemetlenebbek legyünk a színpadon. Mert a lényeg mindig a szégyen mögött van. Másfelől a TÁP-ban mindig a leglehetetlenebb helyzetekből törnek elő a legfantasztikusabb dolgok, és ez hitet ad. Minden krízishelyzetben – legyen szó színházról vagy magánéleti válságról – a TÁP-ból merítek erőt, és arra gondolok, hogy a hátrány is ajándék.” Fekete kétségtelenül a mai magyar független színházi szféra egyik legizgalmasabb alkotója, drámaírója, aki főként darabjainak sajátos dramaturgiájával hívta fel magára a figyelmet. A Csoportkép oroszlán nélkül… a hétköznapok szintjén vegetatívnak és abszurdnak ható létezés ritmusát teszi színházi eszközzé, hasonlóan az álomszerűbb Reggeli dinoszauruszokkal című (nem TÁP-os, hanem a Stúdió K-ban készült) művéhez. A Jeditanács összeül a személyiség darabokra esését, az ember fejében olykor ellentmondásba keveredő szólamokat testesíti meg színészekkel.
Ezek a fiatalok saját, markáns nyelvet képviselnek a független színházi szcénán belül, ezt pedig úgy sikerült elérniük, hogy a TÁP-nak köszönhetően megkapták a bukás, azaz az alkotás lehetőségét.
