étel, hordó - ÁTRIUM

  • .
  • 2007. december 6.

Trafik

A lidércnyomás tipikus példája egy alkonyi séta az egykori Felvonulási téren. Megfagy a szél, szitál a köd, T-34-esnek kéne lennünk, hogy élvezni tudjuk a helyzetet.
Ráadásul önkiszolgáló étterembe igyekszünk, ami - túl a déli csúcson, záróra előtt - igen vakmerő vállalkozás. De nem csak a hideg miatt futkos a hideg a hátunkon. Szellem szegődött a nyomunkba, s vészjósló hangon kántálja a legendás tisztiorvos, dr. Rókás utolsó szavait: "Uraim, fáradjanak az asztal alá!" Mindez 1969-ben, a balatonfüredi ÁFÉSZ-falatozó megnyitóján, közvetlenül az ünnepi ebéd elfogyasztása után hangzott el.

Vagyis túl későn.

A szellem gúnykacaja fülünkben cseng, ám szívünk felett pajzsként egy újságkivágás lapul úti célunkról, az ING Bank székházáról: "A Liget Center (...) tőszomszédságában emelkedő új épület tényleg nem mindennapi jelenség a Dózsa György úton, homlokzata nem a nálunk megszokott módon igyekszik az épületet integrálni a városi szövetbe. (...) A többszínű töredezett kőburkolat sávok, a zöld mintákkal nyomtatott ablakcsíkok, a többi üvegfelület és a homlokzatra aggatott rozsdamentes acélszalagok együttese malachithoz hasonló, nagyméretű, csiszolatlan drágakőhöz teszik hasonlatossá az épületet." (A hely szelleme, Magyar Narancs, 2004. április 1.)

Nos, ezért vagyunk itt. A csiszolatlan drágakő és az önkiszolgáló étterem egymástól oly távol eső fogalmak, hogy ez - így, együtt! - mindenképpen felkeltette az érdeklődésünket. Dacolva száz veszéllyel, fittyet hányva a túlvilág üzenetére, reményekkel töltve lépünk be a menzára, aminek neve is van: Átrium.

Mi tagadás, az ételkirakatokban alig-alig akad fogás, ám itt az újabb fordulat, hiszen épp a tágas, hideg fényű, high-tech térben majszolgató banki alkalmazottak vigasztalan látványa erősíti bennünk a még pislákoló reményt. Mivel senki nincs a pult mögött, felmérhetjük a választékot, ami korong és henger alakú panírozott falatokból, világoszöld és míniumpiros levesekből, illetve sült krumpliból és rizibiziből áll. Már majdnem fordulnánk kifelé, amikor tűzről (gáztűzhelyről?) pattant menyecske toppan elénk, s mosolyogva kérdi: "Mit parancsolunk?"

Mindenből a szimpatikusabbat.

A zöld levesről megtudjuk, hogy brokkolikrém, a hengerfejekről, hogy rántott karaj, méghozzá diós-almás-mézes (!!!) töltelékkel. A kis hölgy melegen ajánlja a sült krumplival egyetemben, ám erről hamarosan kiderül, hogy hideg, mint jég. De ne szaladjunk előre, van sütemény is. Pitére emlékeztető valami.

Akik idáig jutottak, most méltán hördülhetnek fel, hogy az ilyenről nem e helyen, inkább a bűnügyi rovatban olvasnának, de szerencsére itt az újabb fordulat: a fránya krumplit leszámítva (de azt nagyon!) ugyanis nem lehet egy rossz szavunk. A leves a hazai átlagnál lényegesen izgalmasabb, a hőmérséklete is megfelelő, az állaga is, mit akarunk 220 forintért? De ez még csak a kezdet, hiszen az igazi finomság a rántott karaj (690 Ft), ami a diós bejgli töltelékére emlékeztető bélésanyagával - akár hiszik, akár nem! - nagyszerű kombinációt alkot. Ahol kell, ott ropog, pikáns a méze, a hús szinte omlik a szánkban. Valóságos kis remekmű a tálcás csoportban! És persze a süteményre (320 Ft) se mondhatunk semmi rosszat. A szerény külső csupán álca, a lekváros-almás tobzódást hivatott mérsékelni.

Mindent összevetve az Átriumról csak azt mondhatjuk: a maga műfajában kiemelkedő. És ne feledjék: nekünk már csak a maradék jutott. (No meg a szemközti időkerék látványa, amit Medgyessy miniszterelnök avatott az uniós csatlakozás éjszakáján.) Miközben elégedetten törölgetjük szánkat, az jár a fejünkben, akad-e a világon még egy bukott politikus, akinek ekkora emlékműve lenne?

Figyelmébe ajánljuk