Az orvos és a halál

Eddig nem ment, pedig tudtam, hogy egyszer muszáj lesz. Hét év és a nemrégiben ismét felélénkülő eutanáziavita kellett hozzá, hogy szóba merjem hozni: mi az orvosok viszonya a halálhoz, és hogy ennek tisztázása nélkül miért nem lehetséges a gondolkodás a haldokló, szenvedő betegek kezeléséről vagy nem kezeléséről, eutanáziájáról.

Most, hét évvel a családi veszteség után is foglalkoztat az orvos és a halál témája. Édesapám ugyanis orvos volt. Fegyelmezett hivatástudattal dolgozta végig az életét, évtizedekig éjszakai ügyeletben is, de mindvégig kritikus módon gondolkodott az orvos­tu­dományról. Pedig amúgy az Isten is orvosnak teremtette. Nemcsak azért, mert szeretett dr. House módjára nehéz eseteket megfejteni. Nemcsak azért, mert a környezetéből messze ki­emelkedő, jó eszű, jó tanuló gyerek számára akkoriban az orvoslásnak volt a leg­nagyobb presztízse, hanem azért is, mert egy háborús nemzedék gyermekeként vidéken korán megtapasztalta azt a fajta kiszolgáltatottságot, ami az orvosi tudás hiányából és az orvosi dolgok befolyásolhatóságának képtelenségéből fakad. Kisgyermekként mandulaműtétre várt, amikor – feltehetően az éteres altatás rossz adagolása miatt – meghalt az épp előtte sorra kerülő kis páciens. Apám nem várta meg, hogy ő legyen a következő áldozat, elszökött a kórházból. Ha igaz a családi legenda, az ablakon át menekült.

Hét éve, az élete végén is – talán kevésbé tudatosan – valami ilyesmit tett: kimenekült. Orvosként megtehette, hogy amíg lehetett, a tüneteit maga csökkentette, kicsit mindenkit tévedésben tartva arról, hogy mekkora a baj, és csak amikor már muszáj volt, akkor ment be a kórházba „egy sebkezelésre”. Pár nap után, kollégái legnagyobb megdöbbenésére épp a zárójelentés megfogalmazása alatt állt le a szíve. Háromnapos küzdelem sem tudta visszahozni az életbe. Az újjáélesztés után, mondják, még tett egy hárító kézmozdulatot.

Sok mindent nem tudok, de azt tudom, hogy mivel orvos volt, másképp halt meg, mint sokan mások, nem orvosok, akik hasonló sorssal küzdöttek. Láttam ismerősök embertelen szenvedését, küzdelmét, kétségbeesett tiltakozását, hogy mindent azért ne kelljen elviselni, ne kelljen minden bugyrát a pokolnak végigjárni, igaz, ők nem orvosok voltak. Sokan ítélkeznek a haldoklók választása felett, napjainkban például a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő és a halált tudatosan választó fiatal amerikai lány, Brittany Maynard döntését vitatva. Sokan töprengenek azon, hogy miért és miért épp akkor választotta az öngyilkosságban való közreműködést, hogy gyenge vagy éppenséggel erős volt-e, amikor így döntött.

Pedig nincs jogunk ítélkezni sem felette, sem a halálos kórral hosszan, hősiesen küzdő fiatal magyar újságírónő felett, aki még a lakását is eladta, hogy fedezni tudja a túlélés esélyének költségeit. Végül a halálos kór bizonyult erősebbnek. Csak tisztelettel, szeretettel tudunk rá gondolni, és hálával, hogy volt ereje tapasztala­tait leírni és átadni nekünk. Nincs jogunk megítélni, hogy ki kér és ki nem fájdalomcsillapítót. Egyetlen dolgot tehetünk, hogy megpróbálunk a haldokló, súlyos beteg mellett maradni, és úgy segíteni, ahogy ő szeretné. Ha küzdeni akar, akkor abban kell őt segíteni, ha nem bírja tovább, a fájdalmát, szenvedését kell enyhíteni.

Tudom, hogy apám másképp halt meg, mintha nem orvos lett volna, hiszen tüneteit a saját ma­ga által felírt gyógyszerekkel, kórházi beavatkozás nélkül is sokáig csökkenteni tudta. Halála előtt egy hónappal még focizott, kórházban egy hetet volt összesen, az utolsó napokat az intenzív osztályon, altatásban töltötte. Nem véletlen, hogy az eutanáziáért folytatott harc élén sokszor orvosok állnak, itthon Vadász Gábor, Bitó László (bár ő inkább az eutéliáról beszél), Amerikában Timothy Quill, Jack Kevorkian, Ausztráliában Philip Nitschke.

Máig sok elhallgatott eleme van a haldoklásnak; az orvosok nemcsak hivatásuk kudarcba tor­kolló mozzanatait őrzik szemérmesen, de a mesterségesen megnyújtott élet és elodázott halál miatti vívódásaik sem kerülnek a nyilvánosság elé. Megdöbbentő interjú hangzott el nemrégiben a Johns Hopkins Egyetem orvosával, Joseph Gallóval, aki arra a kérdésre, hogy újraélesztené és géppel lélegeztetné-e a rokonát vagy saját magát súlyos és visszafordíthatatlan agykárosodás után, azt válaszolta, hogy egy terroristával sem tenne ilyet. Amikor amerikai orvosokat arról kérdeztek, hogy súlyos, visszafordíthatatlan agy­károsodás esetén milyen mesterséges életben tartó beavatkozásokat végezzenek el rajtuk, a válasz­adók 90 százaléka nem akart saját magának újraélesztést és más invazív beavatkozást, csak fájdalomcsillapítást. Ám amikor nem orvos laikusokat faggattak ugyanerről, a legtöbben újraélesztést, mesterséges lélegeztetést, mesterséges táplálást kértek. Igaz, a laikusok közül kevesen vannak tisztában az újraélesztés hosszabb távú hatásaival, azzal, hogy csak csekély százalékban bizonyul egy hónapos távlatban is jó kimenetelűnek.

 

*

A Johns Hopkins Egyetem orvosa szerint a mesterséges életben tartás tulajdonképpen azt is jelenti, hogy korlátozó intézkedést hajtunk végre valakin. Mintegy lebénítjuk. A páciens minden egyes mesterséges levegővételnél harcol a gép ellen, de ez a harca eredménytelen, mert akkorra már teljesen kiszolgáltatott. Gallo úgy tartja, a szabadság legnagyobb elvonása az, ha a végstádiumú, gépekhez kötött beteg kihunyó életének minden másodpercében kénytelen nem a saját tempójában venni a levegőt, s a lélegeztetést kívülről ráerőltetve kell elviselnie. A hosszú, medikalizált haldoklás ráadásul megakadályozza a haldoklót a számára legfontosabb végső számvetés és búcsú megélésében, a hátrahagyott hozzátartozók pedig utólag ismerik fel az elmulasztott heteket, napokat, amiket végigbeszélhettek volna.

Az amerikai orvosinterjúkhoz hasonló eredményt hozott a 2011-ben Hollandiában, ugyancsak orvosok körében végzett felmérés. Ekkor azt kérdezték tőlük, hogy egyetértenek-e országuk jogi szabályozásával – amely a világon először biztosított büntetlenséget a megfelelő szabályok szerint végrehajtott aktív eutanázia esetében is. A válaszok megdöbbentően magas támogatottságról árulkodtak. A felmérés szerint az orvosok 86,5 százaléka végrehajtaná az eutanáziát, ha a beteg kérné, és csupán 7,9 százalékuk utasította volna el elvi alapon a kérést.

Brittany Maynard súlyos és gyógyíthatatlan agydaganattal küzdött, amikor eldöntötte, hogy az öngyilkosságban való közreműködést választja. Az ő esete azért is váltott ki erős érzelmeket, mert ­fiatal volt, és friss, boldog házasságban élt, amikor diagnosztizálták nála a súlyos kórt. Márpedig amikor a haldoklás kérdéséről esik szó, legtöbben még most is idős, elesett embert képzelnek maguk elé. Az emberi méltóság egyik fontos eleme, hogy tiszteljük a beteg – a szabad ember – akaratát, hiszen utoljára ezzel az akaratával még tud magára és a környezetére hatni. Nincs megalázóbb annál, amikor ezt az utolsó, pislákoló akaratot nem vesszük tudomásul, vagy egy kézlegyintéssel intézzük el. Brittany ragaszkodott a döntéséhez: Kaliforniából Oregon államba utazott, ahol 2014. november elsején az orvosa által felírt halálos dózisú szertől halt meg abban az időpontban, amelyet ő választott meg. Az ún. méltóságteli halálról szóló oregoni törvény felhatalmazza az orvost, hogy haldokló betege számára halálos dózisú gyógyszert írhasson fel. A törvény a jogszabály előírásai szerint így eljáró orvost mentesíti mind a polgári jogi, mind a büntetőjogi következmények alól.

 

*

Magyarországon 1993-ban egy édesanya drámai körülmények között oltotta ki az elégtelen fájdalomcsillapítás miatt szenvedő, halálos beteg gyermeke életét.

A súlyos fogyatékosságokkal élő, enni, inni, járni, beszélni nem tudó vak Nancy Fitzmaurice egy műtét utáni súlyos komplikációk miatt komoly fájdalmakat élt át. Ekkor kérte az őt addig odaadóan gondozó édesanyja az eutanáziát. A beteg kislány esetében a táplálás és folyadékpótlás beszüntetését jóváhagyta a londoni bíróság, ám a haldoklás megfelelő orvosi figyelem nélkül így is fájdalmas volt mind a gyermek, mind az anya számára.

Eluana Englaro fiatal olasz lány perzisztens vegetatív állapotba került egy autóbaleset után. A reménytelen orvosi küzdelem után a lány apja csak hosszú jogi harcok árán tudta elérni, hogy a mesterséges táplálást leállítsák. Ám a folyadékpótlás beszüntetésével történő eutanázia csakis megfelelő altatás és fájdalomcsillapítás mellett mehet végbe, mert egyébként kegyetlenné válik a kegyes halál.

A fájdalom csillapítása alap­vető emberi jogból fakad, ám épp a gyógyszerrendelés szükséges hatósági ellenőrzése miatt orvosi monopólium alatt áll. Ezzel a monopóliummal lehet tisztelettel bánni, és lehet vele visszaélni. A haldoklás szenvedé­sei­nek csökkentése orvosi feladat, ahogy az emberi méltóság védelme is az.

A haldoklók eltérő útjaiban, dön­téseiben a személyiség egyedisége jut kifejezésre. A méltó halál választása lehet belső, végig rejtve maradó küzdelem eredménye, vagy a hozzátartozók bevonásával, rájuk támaszkodva meghozott döntés. És a méltó halál választása lehet nyilvános esemény is. De a betegségekkel folytatott hosszas küzdelem során nem térhetünk ki az elől, hogy az orvos ismeri a szenvedés minden titkát; többet, mint bárki a beteg környezetében. És bár a végkimenetbe már neki sincs beleszólása, és azt meg nem változathatja, az, hogy a haldokló hogyan ér az út végére, már tőle függ.

Talán ezért halnak meg másképp az orvosok, és ezért kényszerülnek néha heroikus tettekre a laikusok, hogy saját méltóságuknak érvényt szerezzenek.