A nem feltétlenül a tudományos nyilvánosságban zajló viták közül a D-vitamin szerepe és fontossága körüli az egyik leghangosabb. Sokan állítják, hogy tévesen van beállítva a napi dózis, s ha csak annyi jut a szervezetünkbe, amennyit a napon tartózkodásunk alatt legyárt szervezetünk, plusz amennyit a köznapi multivitaminok rejtenek, akkor hamarabb betegszünk meg. De valóban így van?
Nem vitamin, vitamin
Előbb rögtön két turpisságra szeretnénk felhívni a figyelmet. Először is a D-vitamin nem konkrét vegyület, hanem egy egész vegyületcsoport, s a csapatból legalább két játékos kétségtelenül fontosabb a többinél. Ráadásul nem is vitamin, ugyanis vitaminnak azokat az élettanilag fontos szerves vegyületeket nevezzük, amelyekből bizonyos korlátos mennyiségre van szükség szervezetünk normális működéséhez, ám a szervezet maga nem képes elégséges mértékben előállítani. Ebből nyilvánvaló, hogy például a C-vitamin számunkra és néhány szerencsétlen, aszkorbinsavgyártásra képtelen sorstársunk részére vitamin, az állatvilág zömének (nem beszélve a növényekről) viszont nem az. Ehhez képest a D-vitamin-csoport fontos tagjait, például a létfontosságú kolikalciferolt (alias D3), vidáman előállítja a bőrünk, pusztán napsugárzás hatására, méghozzá az ebből a szempontból is kulcsfontosságú 7-dehidrokoleszterinből (ez az a koleszterin, mely ellen oly ádáz harcot folytatunk). Mindezek fényében a D-vitaminok inkább hormonnak nevezhetők, annál is inkább, mivel szintézisük és aktivitásuk a szervezetünk különböző régióihoz köthető. De inkább maradjunk csak a vitamin nevezetnél, pláne, hogy a vegyületcsoport körüli vita épp akörül zajlik, hogy képes-e szervezetünk a modern körülmények között is eleget gyártani belőle. Kémiai szempontból a D-vitaminok úgynevezett szekoszteroidok: az elnevezés is arra utal, hogy egy úgynevezett törött gyűrűt tartalmaznak. A különböző vitaminformák (azaz vitamerek) nagyjából ugyanazt a funkciót képeset ellátni, s egymástól csak minimális mértékben különböznek: a két legfontosabb kétségtelenül az ergokalciferol, vagyis a D2, illetve a már emlegetett D3. Közös sajátosságuk, hogy a szervezetünkben megtalálható (ergoszterin, illetve koleszterin) előanyagokból képződnek a Nap ultraibolya sugárzásának hatására, mégpedig ott (a bőrben), ahová ezek a nagy energiájú elektromágneses kvantumok (fotonok) még eljutnak. Ráadásul a széles UV-spektrumból pont a közepes hullámhosszú UV-B tartományra van szükségük, vagyis hiába járunk szolizni, ott rohadtul nem termelődik D-vitamin, elvégre ezek a gépek helyes beállítás esetén pusztán az alacsonyabb energiájú UV-A tartományban barnítanak.
A D-vitaminok funkciói széles körűek, valamennyi feladatukat tán még nem is sikerült tisztázni. Hogy mást ne mondjunk, e vegyületek regulálják a kalcium, a cink, a vas, a magnézium és a foszfátok felszívódását a bélrendszerből. A kolekalciferol például a kalciumtranszport-fehérje képződését segíti elő a vékonybélben. Hatására nő a vér kalcium- és foszfátkoncentrációja, viszont csökken a vizelettel kiürített foszfáté és citráté (ha nem mondtuk volna: a mitokondriumokban zajló citromsavciklus szabályozásához is nélkülözhetetlen ez a D-vitamin-forma). Ráadásul a D3-vitamin a paratiroid hormonnal kölcsönhatásban mobilizálja a csontok kalcium- és foszfáttartalmát, és csökkenti a veséken keresztül történő kiválasztódásukat, a szervezetből történő kiürülésüket. A kolekalciferol amúgy is javítja a kalcium felhasználását, és elősegíti a csont felépítését, közvetlenül hat a csontépítő és -bontó sejtek toborzására, érésére és aktivitására. Az már csak bónusz, hogy hatással van az izomműködésre és az immunrendszerre is – utóbbi hatása körül zajlik tán a legfontosabb tudományos diskurzus.
Mind a szervezetben szintetizálódott kolekalciferol, mind a gyógyszeresen bekerülő D3-vitamin a májban kalcidiollá (25-hidroxi-kolekalciferollá), végül a vesében kalcitriollá (1,25-dihidroxi-kolekalciferollá) alakul át – az utóbbi a D3-vitamin biológiailag aktív formája. A kolekalciferol nem csupán a bőrben képződhet – de diétával vagy gyógyszer formájában is bevihető, ráadásul az orálisan bevitt kolekalciferol vagy más D-vitamin-formák nem gátolják a bőrben lezajló D3-szintézist.
Angol a kór is
Ha egy élettanilag fontos anyag ennyiféle szerepben tetszeleg, nyilvánvaló, hogy vannak hiánybetegségei is. Ezek a D-vitamin esetében mindenekelőtt a csontrendszer állagának romlásával függnek össze. Mindenekelőtt az oszteomalacia (csontlágyulás) nevű betegséget említenénk, melynek gyermekkori változata az egykor rettegett angolkór (avagy rachitis), melynek a neve arra utal, hogy először az ipari forradalom bölcsőjében tapasztalták, hogy a napfénytől huzamosabb ideig elzárt gyermekek csontrendszere súlyos deformációkat szenvedhet el, mint a későbbi vizsgálatok kiderítették, a csontok elégtelen kalcium- és foszfátfelvétel miatt bekövetkező szerkezeti lágyulása miatt.
| ||
A D-vitamin zsírban oldódó, és nem ürül ki olyan gyorsan a szervezetből, mint, mondjuk, a C-vitamin, s éppen ezért – kizárólag D-vitamin-tartalmú pirulák segítségével – túladagolható, ami mérgezéses tünetekhez, például a vér kalciumszintjének radikális megemelkedésével járó hiperkalcémiához vezethet. Ennek pedig rövid távon növekvő vizelési inger és szomjúság a következménye, hosszú távon pedig a kalcium lerakódása fontos szerveinkben (máj, vese, szív), ami fájdalmas, és szervkárosodást okoz. Persze egy ilyen tünetegyüttes kialakulásához rendszeresen kell naponta 1250 mikrogrammnál többet bevenni D-vitaminból – miközben egy átlagos multivitamin-tabletta a javasolt napi dózist, azaz 5 mikrogrammot tartalmaz. Vannak persze ennél óvatosabb becslések, de ezek is napi 100 mikrogrammos biztonságos felső határral számolnak. Hangsúlyozni kell: a D-vitamin-túladagolás rendkívül ritka, pláne, ha összevetjük a D-vitamin hiányának ennél jóval tömegesebb előfordulásával. Az is nyilvánvaló, hogy a D-vitaminból a szervezet magától képtelen saját mechanizmusai által felesleges, sőt káros többletet előállítani – úgy tűnik, a bőrünkben legfeljebb pontosan annyi termelődik, amennyire szükségünk van. Hipotézisek szerint a bőrben zajló D-vitamin-szintézist egyfajta negatív visszacsatolás szabályozza, vagyis ha már elégséges mennyiség került a szervezetünkbe, leáll a Nap-hajtású vitamingyár. Ez alapján nyilvánvaló, hogy a vitamingyártáshoz elég volna kellő ideig a napfényben tartózkodni (már ahol eleget süt a nap), ám ezt a nemzeti egészségügyi szervezetek azért sem forszírozzák, mivel a mérleg másik serpenyőjében ott lapul napjaink réme, a szintén a napfény hatására kifejlődő rosszindulatú bőrelváltozás, a melanoma. Elégtelen D-vitamin-termelés esetében tehát a külső bevitelt szokták javasolni, ami azért problematikusabb, mint más esetben, mivel az általunk fogyasztott élelmiszerek közül módfelett kevés tartalmaz D-vitaminokat. Azért akadnak gombafajok, melyek például gazdagok D2-vitaminban. Ilyen az ázsiai konyhából ismert, nálunk is kapható shiitake vagy éppen a csiperkefélék, ám utóbbiakban csupán akkor képződik ergokalciferol, ha előbb kitesszük őket ultraibolya sugárzásnak (például napon szikkasztjuk, szárítjuk). D3-vitamint tartalmaz számtalan zuzmó, azaz gomba-alga/cianobaktérium szimbióta is. Sajnos ezeket mi nem fogyasztjuk: zuzmólevest még az e szempontból merész iskolai menzák sem mernek készíteni. De számos tengeri hal rejt magában kolekalciferolt, legnagyobb koncentrációban a tőkehal mája, illetve az ebből préselt olaj, amit csukamájolajként diktáltak a szegény, az angolkórtól féltett gyermekekbe. Emellett a heringet, a makrélát, a tőkehalat és a lazacot említenénk, ezek is kifejezetten gazdag vitaminforrások. Játszik még a marha- illetve borjúmáj (főzve vagy sütve), illetve a főtt/sült tojássárgája, de ezek már a halakhoz képest kisebb koncentrációjúak.
Csoda- vagy szimpla pirula?
A következtetés voltaképpen logikus: mivel táplálékunk oly szegény a D-vitamin-forrásokban, napra pedig nem megyünk, hiszen modern vámpírokként félünk, hogy megéget, mindenképpen rászorulunk a tablettás bevitelre, ha biztosítani akarjuk a napi ajánlott bevitelt. Ez az Európai Unión belül 5 mikrogramm, azaz a vitaminok esetében is használt mértékegységgel számolva 200 nemzetközi egység (IU, nálunk NE). Vannak nem állami szintű szervezetek, melyek ennél magasabbat, mondjuk, felnőttnek 15 mikrogrammot, de idősebbnek már 20-at javasolnak – ám üsse kő, ezek még bőven a biztonságos egészségügyi határon belül vannak. Csakhogy akadnak befolyásos, bár a hivatalos táplálkozástudományon kívül álló szereplők, akik azt állítják, hogy az életmódváltás miatt bekövetkező alacsonyabb D-vitamin-termelés és a mesterségesen alacsonyra belőtt ajánlott adagok felelősek megannyi népegészségügyi problémáért. A számos, e témával is foglalkozó könyvet és cikket jegyző Szendi Gábor például azzal érvel, hogy a D-vitamin-hiány nem csupán immunhiányos állapotot, de az autoimmun betegségek növekvő kockázatát okozza, sőt, ez a felelős a „rákjárvány”-ért is. Habár a D-vitamin-hiány okozta kártételek között az efféle cikkekben rendre fel szokták sorolni a daganatos betegségek kialakulásának növekvő kockázatát, ezt a hipotézist egyelőre semmilyen mérvadó tudományos vizsgálat sem igazolta. Emellett azonban vannak olyan kutatási eredmények, melyek mintha azt valószínűsítenék, hogy nagyobb mennyiségű D-vitamin bevitele kedvezőbbé teheti bizonyos, már kialakult rákbetegségek kimenetelét. Ezzel szemben biztos, hogy semmilyen mennyiségű D-vitamin elfogyasztása sem fogja megelőzni az oszteoporózist, azaz a szokásos, igen gyakori csontritkulást (ez, ugye, nem keverendő össze a hiánybetegség angolkórral). Nincs olyan bizonyíték, mely alátámasztaná, hogy az extra D-vitamin-bevitel csökkentené a szív- és érrendszeri betegségek, azon belül is a hirtelen szívhalál, a stroke (szélütés, agyvérzés) vagy az infarktus kockázatát, és a vérnyomás szintjére sincs hatással. Némi összefüggés kétségtelenül létezik az emelt szintű D3-bevitel és az időskori halálozás csökkenése között, ám az összefüggés természete momentán nem ismert. Az idősebbeknek mindenesetre magasabb a javasolt D-vitamin-dózis is – mondjuk, ők még kevesebbet tartózkodnak napon, mint a fiatalok. Elképzelhető, hogy a D-vitamin-hiány növeli az asztma, illetve a sclerosis multiplex kialakulásának kockázatát, ám egyik kór kúrálására sem javasolják a D-vitamint (mert semmi sem igazolja, hogy javítana a betegek állapotán), s szinte biztos, hogy a depresszió megelőzésében vagy gyógyításában sem segít a csodavitamin. Végezetül tudjuk, hogy a D-vitamin egyik funkciója, hogy aktiválja a velünk született (avagy nem specifikus) immunrendszert, és egyben elfojtsa a specifikus immunrendszer működését. Ebből következően a D-vitamin hiánya komoly problémákat okoz a szervezet első védvonalának működésében, és ez növeli bizonyos vírusos megbetegedések (például az influenza, de akár az AIDS), illetve számos súlyos bakteriális fertőzés (így a tuberkulózis) kialakulásának kockázatát. Már csak ezért is érdemes gondoskodni a rendes D-vitamin-bevitelről – egye fene, akár a hivatalosan javasolt 5 mikrogrammon felül is. És néha nem árt kimenni a napra sem.
| A felfedezés regénye Először egy brit doktor, Edward Mellanby észlelte, hogy a csukamájolajjal itatott kutyák nem lesznek angolkórosak. Ő ugyan még azt hitte, hogy a hasznos matériában már korábban kimutatott A-vitamin a felelős e jótéteményért, de amikor 1922-ben Elmer McCollum, az A-vitamin egyik felfedezője kivonta ezt a vitamint a csukamájolajból, és úgy adta az ebeknek, akkor is hatásosnak bizonyult. Ebből az amerikai kutató levonta a megfelelő következtetést: ez a hatóanyag egy önálló entitás, amit el is nevezett D-vitaminnak, mivel éppen ott tartottak az ábécében a vitaminok felfedezése során. 1925-ben a német Alfred Fabian Hess állított elő D3-vitamint 7-dehidrokoleszterin ultraibolya besugárzása révén, majd 1928-ban egy másik német, Adolf Windaus vehetett át egy kémiai Nobel-díjat az efféle, szterol típusú vitaminok kémiai szerkezetének tisztázásáért. Az ő eredményeit több tekintetben cáfolták és kiegészítették angolszász kollégái, akik sokat tettek a D-vitamin szerkezetének tisztázásáért, ám az ő eredményeik alapján végül mégiscsak Windaus írta le a D-vitaminok pontos szerkezetét. Ettől függetlenül egy amerikai biokémikus, bizonyos Harry Steenbock patkánykísérletekkel igazolta, hogy a legtöbb élelmiszer ultraibolya besugárzása növelheti annak D-vitamin-tartalmát. Ez az eljárás hamarosan általánosan elterjedt az élelmiszeriparban – például a tejet rutinszerűen sugározták be UV fénnyel. Eme szabadalmaztatott eljárás alkalmazásának tulajdonítják azt is, hogy gyakorlatilag a II. világháború végéig eltűnt az angolkór az Egyesült Államokból. |
