Zöldteát, mandarint, fahéjat és tejeskávét kérek! A kislánynak szeme sem rebben. Miért is rebbenne, léteznek ennél jóval szokatlanabb fagylaltfélék is (vaj, szegfű, rózsa, mit tudom én, Tibi csoki). De ha mondjuk tizennégy éves koromban hozakodom elő efféle kívánságokkal, alighanem nyalatlan távozok, s rossz szemmel néz utánam Bagaméri (megjegyzem, becses személye nekem speciel e kiállítás fájó hiánya), hiszen akkoriban csak az "alaptípusok" (csokoládé, vanília, puncs, ilyenek) voltak még műsoron - pontosabban ezekből egyszerre csak egy-kettő, igaz, ötvenfilléres gombócáron. Mindeme magánközleménnyel csak azért szükséges terhelni a közönséget, hogy felvillantsuk, kétszer ugyanabba a fagylaltba nem lehet belelépni, rövid emberi félpályák alatt a műfaj kardinális változásokon ment át, tehát egy teljességre törekvő történeti áttekintés nem kis vállalkozás. Mindazonáltal Nagy Sándorral szembesülni a belépéskor még így is mellbevágó - és nem ám a fesztelen nyalakodó szocialista politikus jön szembe (náluk ez miniszterelnöki hatáskör), hanem az ügyes-bajos dolgait lóhátról lándzsával intéző makedón vezető. Hirtelen elbizonytalanodunk, csak nem valami rejtvény ez? Hol van elrejtve egy hoplita Algidával a kezében az isszoszi mozaikon? Tény, ami tény, az isszoszi csata után Alexandros vagy elfoglalja a Földközi-tenger partvidékét, vagy elmegy fagyizni; talán jobban tette volna. De nem, ő nem, egészen az indiai hadjáratig kivárt. Akkor viszont megadta a módját, Petra ostromakor harminc jégvermet ásatott, s a Hindukus-hegység havából készíttetett bennük holmi "élénkítő szert"; a város kisvártatva a lábai előtt hevert. Kéretik tehát Petra nevű ismerőseinket mielőbb fagyizni vinni, biztos, ami biztos. De a kiállítás még ennél is távolabbra tekint vissza, igaz, a mezopotámiaiakról csak annyi derül ki, hogy hidegen szerették a sört (megfigyeléseink szerint alighanem ez lehet a fő valóságalapja a sumér-magyar rokonságot tárgyazó elképzeléseknek).
Miután a történelemleckéket - fellépnek még: törökök, franciák, olaszok, még szép - így átnyálaztuk, hamar a reformkori Pest-Budán találkozunk, ahol Fischer Péter Úri utcai cukrászdájában a maihoz hasonló fagylaltot mértek, vagy tizenháromfélét. Ment is a bolt, hisz a berendezése hoch splendid, kiszolgálása príma, szóval minden extra fina! Alighanem a jóistennek is kedve szottyanhatott egy nyalásnyira, mert miután magához szólította, a fia őrizte tovább a jeget (am. hűtötte a levet), aki 1848 márciusában nemzeti fagylaltot adott fel, no, melyik három színben? A mi tippünk eper, citrom, pisztácia. Mindeközben Amerikában szabadalmaztatták a "külső forgattyús ellenforgó keverőkészülékes" szisztémát - persze az távolról sem bizonyított, hogy édes anyanyelvünk "ellenkever" kifejezése innen lenne eredeztethető.
Az általunk érthető okokból csupáncsak töredékben felidézett fagyitörténelmi emlékek láthatóan az alkalomra készített figyelemfelkeltő grafikai megoldásokkal tüntető tablókról ismerhetők meg, melyek úgy helyezkednek el a bejárathoz képest, hogy mintegy észrevétlenül húzzák be a gyanútlan szemlélődőt az erdőbe. A rekvizitumok, szerszámok, kanalak, készségek, dobozok, tányérkák, kanalak mondjuk azért inkább úgy, levegős rengetegébe. Kedvencünk, a mondott amerikai rendszerű fagylaltgép például első látásra egy szüreteken használatos szőlődaráló és egy kerekes kút szerelemgyerekének tűnik. De kit nem ejtenek rabul az ipartörténet korai szakaszainak használati tárgyai - fagylaltfüggőségre tekintet nélkül. Az özönvíz előtti (nyilván helyesebb lenne jégkorszakot mondani) parfészeletelő kés például pünktlich idézi az NDK-s nyeles fésűt. Mivel a fagylalthistória számottevően nagyobbik része telt a kanalas módszerek kultiválásával (persze, az illő fém- vagy üvegfindzsákból dolgozván), a kiállított tárgyak legvonzóbb műremekei is ezek között lelhetők fel. Egészen a XIX. század legvégéig kellett várni, hogy színre lépjen a tölcsér, New Yorkban (nyilvánvalóan az újvilág a fagyikultú-ra legjelentősebb innovátora, vö. McFreeze) Italo Marcinoy már 1896-ban tölcsérbe nyomatta a citromfagyiját. Voltaképpen érthetetlen, hogy miért várt hét évet a szabadalmaztatásával. Nálunk bezzeg még 1915-ben is babtányérról kellett nyalni az árut, kanál nélkül adták, majd dolgunk végeztével viszsza kellett adni a tányért - nyilván, hogy másnap jó idő legyen. S innen már csak egy ugrás volt a pálcikás jégkrém 1923-as feltalálása, egy Epperson nevű, kell-e mondani, kaliforniai versenyző éjszakára a limonádéjában felejtette a kiskanalát télen, az meg reggelre belefagyott, és kész. Hát, persze... akkoriban még Kaliforniában is cudarabb telek jártak; annak van igaza, aki a globális felmelegedés legbiztosabb ellenszerét a fagylaltfejadag emelésében látja.
S amikor már elérkezünk a fényképezés korába, a kiállítás újabb szárnyakat kap, hisz a fagylaltoskocsik és működtetőik keresett főszereplők a fotográfiákon - mondjuk, attól szívesen eltekintettünk volna, hogy az egyik ilyen képen látható őslelet pontos mását furnérlemez és zománcfesték felhasználásával reprodukálják a nagyérdeműnek. Aztán hipp és hopp, máris napjainkban vagy gyerekkorunkban járunk, Hitchcock Psychójában nézett éppúgy ki a kedves mama, mint a csavart fagyit készítő gépnél ülő kirakati próbababa, de megbocsátjuk: hideglelés, hideglelés, egyre megy. Annál inkább fájlaljuk az "orosz fagyi" hiányát - nevezett műremek a hetvenes évek budapesti nemzetközi vásárainak a fő attrakciója, olcsóbb, mint a hazai, két ostyalap közt adták, és valamiért fehér színű volt - verekedtek érte a népek.
De ez legyen a legnagyobb bajunk, hiszen tapasztalatainkat összegezve két dolgot szögezhetünk le.
1. Nincsen is jobb dolog a világon egy hűvös csóknál.
2. Érdemes megnézni ezt a kiállítást, és utána elmenni gyorsan fagylaltozni. Máshová.
Bp., Szent István tér 15., nyitva kedd kivételével 11.00-19.00 óráig
