A Magyar Narancs 2009. augusztus 27-i számában jelent meg Marosán György cikke "Az engedelmesség pokolba vezető útja" címmel. Az írás Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus (1933-1984) híres-hírhedt "áramütéses" kísérletéről és annak értelmezéséről szól. Az engedelmeskedés témájának felelevenítése és a mai magyarországi állapotokra való aktualizálása mindenképpen fontos, ám szeretném felhívni a szerző és az olvasók figyelmét számos pontatlanságra és félreértésre, amely Milgram kísérletéhez kapcsolódik.
*
A Milgram-kísérlet a modern szociálpszichológia egyik legnagyobb hatású kísérlete, a korlátlan, gyilkos engedelmeskedés emblematikus példája Philip Zimbardo kísérletével együtt (1973), amelyben egy szimulált börtön helyzetében az "őröknek" kijelölt alanyok egy idő után ugyanolyan brutálisan kezdtek viselkedni "foglyaikkal", mintha igazi őrök volnának. Ezeket a kísérleteket azonban már kezdetben is gyakran félreértették, és később is sok téves interpretáció, túláltalánosítás és túldramatizálás tapadt hozzájuk, különösen a népszerű irodalomban és publicisztikában. Az első és legfontosabb félreértés az, hogy "bizonyos körülmények között" mindannyian olyanok vagyunk, mint Milgram azon kísérleti alanyai, akik azt hihették, hogy az embertársukra mért maximális, 450 voltos áramütéssel valóban megölték őt. Vagyis, ha történetesen egy náci koncentrációs tábor parancsnokaként találjuk magunkat, minden további nélkül tömeggyilkossá válhatunk, bár - "tisztelet" a kivételnek - "nem önként, kéjjel", hanem "parancsra".
Ezt azonban Milgram így sosem állította. A köztudatban Milgram-kísérletként ismert vizsgálat valójában nem egyetlen kísérlet, hanem tizennyolc kísérletből álló sorozat volt, amely 1963-ban kezdődött, és több éven át folytatódott. 1974-ben jelent meg Obedience to Authority. An experimental view címmel Milgram összefoglaló munkája, amely a kísérleti eredmények bemutatásán és megvitatásán túl a korlátlan engedelmeskedés problémájának hátterét, tágabb elméleti és történeti kontextusát is felvázolja. Vizsgálatai során Milgram állandóan változtatta a feltételeket aszerint, hogy milyen helyszínen végzik a kísérletet, ki a kísérletvezető, az alanyok kapnak-e visszajelzéseket az "áldozat" reakcióiról, létesülhet-e személyes kapcsolat az alanyok és az áldozat között, van-e az alanyok között olyan "beépített" személy, aki ellenáll az utasításnak stb. (A kísérleti eredményekről jó áttekintést ad Elliot Aronson A társas lény című, magyarul is sok kiadást megért könyve.)
Marosán tévesen állítja, hogy a kísérleti alanyok 79 százaléka "elment" a halálos áramütésig. A legmagasabb engedelmeskedési arány "mindössze" 65 százalék volt, de csak a legszigorúbb, személytelen, visszajelzés nélküli helyzetben, amikor a kísérletet a tekintélyes Yale Egyetem laboratóriumában végezték tekintélyt sugárzó kísérletvezetővel. A feltételek megváltoztatásával jelentősen csökkent a végső határig eljutó engedelmeskedő alanyok száma. A 79 százalékos adat arra vonatkozik, hogy azon alanyoknak e magas százaléka ment el a 450 voltig, akik nem szálltak ki a kísérletből a kritikus 150 voltnál vagy annál korábban.
Van tehát minimálisan 35 százalékunk, aki nem engedelmeskedett, vagy legalábbis egy ponton visszarettent attól, hogy gyilkossá váljon, és ez a tény is megfontolásra érdemes. Persze, a 65 százalék is riasztóan magas arány, ami arra utal, hogy minél személytelenebb és távolibb egy hatalom, minél kevesebb az információ és a visszajelzés, minél kisebb az egyéni felelősség, annál könnyebben vehetők rá az emberek arra, hogy vakon engedelmeskedjenek morálisan is pusztító utasításoknak. Ám Milgram szerint nem arról van szó, hogy mindannyian potenciális gyilkosokká válhatunk, hanem arról, hogy korunkban az "átlagember" is kerülhet olyan helyzetbe, amikor választania kell aközött, hogy engedelmeskedjen-e a tekintélynek és az általa előírt normáknak, vagy pedig tagadja meg az engedelmeskedést. Ha a normatív elvárásoknak való megfelelés belénk nevelt kényszerének erejét nézzük, talán éppen a 65 százalék tekinthető "normálisnak", és a 35 százalék "deviánsnak".
*
Milgram kísérletsorozatát azonban már kezdettől fogva sok kritika érte. (A kutatás korlátaival és az eredmények értelmezésének számos nehézségével maga Milgram is - mint könyvéből kiderül - tisztában volt.) A bírálatok rámutattak például arra, hogy a kis csoportokban végzett kísérletek nem voltak reprezentatívak, nagyobb populációra az eredmények aligha általánosíthatók. Többen felvetették, hogy az eredmények - legalábbis részben - "műtermékek", artefaktumok voltak. Elhihették-e a kísérleti személyek, hogy a valóságban is megölik "áldozatukat"? Vagy pedig érzékelték - ha másképp nem, tudat alatt -, hogy át vannak verve, hiszen nem igazán "életszerű", hogy egy pszichológiai laboratóriumban gyilkosságok történjenek, hacsak nem valamiféle dr. Strangelove veszi át a kísérletvezető pszichológus szerepét. Az alanyok azonban ezúttal nem egy őrült tudósnak, hanem a helyzet paradox szuggesztivitásának váltak áldozatává, hiszen önként és előre vállalták, hogy a végsőkig engedelmeskednek, súlyos normaszegés volna hát részükről, ha ezt megtagadnák. Ugyanakkor azt is érzékelhették, hogy a kísérletvezető rejtett elvárása éppen az, hogy ne engedelmeskedjenek, hiszen ebben az esetben éppen az engedelmeskedéssel követnének el normaszegést. "Normális" ember ugyanis nem öli meg csak úgy az embertársát azért, mert néhány apró hibát követ el egy triviális feladat megoldása során. Éppen a helyzet e paradox szuggesztivitásával magyarázható, hogy a kísérleti személyek - mint Milgram maga is beszámol róla - nagy érzelmi feszültséget, stresszt éltek át, a helyzet traumatikus volt számukra, akár idejekorán kiszálltak a kísérletből, akár elmentek a végső határig. Talán éppen ez a traumatikus élmény teszi mégis életszerűvé a kísérleteket, hiszen a "játékba" invesztált érzelmeink éppoly valóságosak lehetnek, mint azok az érzelmek, amelyeket "éles" helyzetekben élhetünk át. Ahogyan Erich Fromm írja, "Milgram vizsgálatának döntő tapasztalata éppen az, amit ő maga nem hangsúlyoz: a lelkiismeret szavának ereje a kísérleti alanyokban, s a fájdalom, amelyet az váltott ki bennük, hogy egy tekintély lelkiismeretük ellenére késztette őket cselekvésre". (A rombolás anatómiája, Háttér Kiadó, Bp., 2001)
A legsúlyosabb kifogások kutatásetikai részről érték Milgramot. Lehet-e, szabad-e megtéveszteni az alanyokat a kísérleti eljárás lényegi összetevői és a vizsgálat valódi céljai felől? Lehet-e, szabad-e erőteljes érzelmi megrázkódtatásoknak, konfliktusoknak, stressznek kitenni a kísérleti személyeket? Ezek a kérdések heves vitákat váltottak ki; a Milgram-féle kísérleteknek is szerepük volt abban, hogy az Egyesült Államokban (és ma már Magyarországon is) szigorú irányelvekkel szabályozták az emberi szubjektumokkal való kísérletezést, megkövetelve a kutatóktól, hogy alanyaikat a lehető legteljesebb mértékben világosítsák fel a kísérlet értelméről és a lehetséges fizikai vagy érzelmi kockázatokról. Ma már aligha lehetne Milgram-kísérletet végezni - legalábbis nem a csaknem ötven évvel ezelőtti feltételek és eljárások szerint.
Marosán az "American Psychology" című folyóirat idei februári számában megjelent cikkre hivatkozik, amely a Milgram-kísérlet megismétléséről szól. Ilyen folyóirat azonban nem létezik. Létezik viszont American Psychologist, amelynek 2009. januári száma több cikkben foglalkozik Milgram kísérleteinek értékelésével és újraértelmezésével. E cikkek között szerepel Jerry M. Burger "Replicating Milgram (Would People Still Obey Today?)" című írása, amely valóban egy Milgram-kísérlet reprízén alapul, ám azzal a lényeges megszorítással, hogy - az etikai kívánalmaknak eleget téve - az eredeti 450 volt helyett 150 voltnál húzták meg a határt, ezután pedig már csak a hajlandóságot mérték, amivel egyes alanyok túlmennének e határon, ha volna rá lehetőségük. Így jött ki a 70 százalék, vagyis azoknak a 70 százaléka, akik már elérték a 150 voltot, szemben Milgram egykori 79 százalékával.
Az etikailag elfogadhatóbbnak tűnő eljárás ellenére Burger kísérlete sem meggyőzőbb, és lényegében ugyanazokat a kételyeket ébresztheti, mint Milgram eredeti vizsgálata. Szigorú értelemben véve ezek nem is annyira kísérleteknek, mint inkább demonstrációknak nevezhetők, amelyek azért voltak olyan jelentősek, mert - szemben a legtöbb "igazi" kísérlettel - releváns, nagy horderejű problémákat vetnek fel, mintegy modellálnak alapvető társadalmi helyzeteket, anélkül, hogy szigorú tudományos értelemben bármit is bizonyítanának. Ebből a szempontból Milgram munkái Kurt Lewinnek és munkatársainak a vezetési stílusokkal vagy Mérei Ferencnek az együttes élmény hatását demonstráló kísérletével állíthatók párhuzamba.
*
Marosán szerint Milgramnek a téma iránti érdeklődése "zsidó származásából" fakadt. Valóban: nem véletlen, hogy első kísérleteinek kigondolása és megtervezése éppen az 1960-ban elfogott és 1962-ben halára ítélt Adolf Eichmann jeruzsálemi perének időszakára esik. Mindazonáltal ebben a korszakban számos más amerikai társadalomtudóst is foglalkoztatott - származásától függetlenül - a totális hatalom parancsainak való engedelmeskedés kérdése, amely a második világháború után már nemcsak a nácizmusra, hanem - kimondva vagy kimondatlanul - a szovjet típusú totalitarizmusra is vonatkozott. A hatvanas évek második felétől, a vietnami háború eszkalációjától kezdve új elemként jelent meg az a kérdés, hogy egy demokratikus állam meddig követelheti meg katonáitól a korlátlan engedelmességet olyan parancsok iránt, amelyeknek a teljesítése ártatlan emberek elpusztításával jár együtt. Így válhattak Milgram említett 1974-es könyvének igazi szereplőivé a náci tömeggyilkosok, Nürnberg és Jeruzsálem vádlottjai mellett Orwell 1984-ének figurái, nem utolsósorban pedig az olyan amerikai katonák, mint a vietnami My Lai falu teljes lakosságának kiirtásáért felelősségre vont Calley hadnagy, aki Eichmannhoz hasonlóan azzal védekezett, hogy "parancsra tettem".
Marosán Hannah Arendtnek a jeruzsálemi Eichmann-perről szóló könyvére hivatkozik, de már a könyv címét is pontatlanul idézi: "A gonosz banalitása". Holott a pontos cím: Eichmann in Jerusalem. Report on the Banality of Evil. (Magyarul: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Osiris, Bp., 2000.) Ez lényeges, mivel Arendt nem szociálpszichológiai értekezést írt a "gonosz banalitásáról", hanem magát a pert és ezen belül a vádlott alakját elemzi. Teljes félreértése Arendtnek, amit Marosán állít, hogy ti. "az ember alapvetően 'engedelmességre programozott', de ennek irányultságát és értékét a körülmények határozzák meg". Arendtnél szó sincs "evolúciós programokról"; a "gonosz banalitása" nála nem elsősorban pszichológiai, hanem morális probléma. Eichmannból és a legtöbb hozzá hasonló tömeggyilkosból Arendt szavaival "a legjobb akarattal sem tudunk semmilyen ördögi vagy démoni mélységet kicsikarni", ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen emberek "közhelyesek" volnának. Az erkölcsi botrány éppen abban áll, hogy a tömeggyilkosságokat nem a szó patológiai értelmében vett őrült, szadista emberek követik el, hanem "normális" emberek, akik pontosan tudják, mit cselekszenek, s képesek distanciát tartani saját cselekedeteikkel szemben. "'rültségük" az a hasítás, amellyel kegyetlen cselekedeteiket leválasztják saját énjükről, és a hétköznapi életben ugyanúgy szerethetik családjukat, gyermekeiket, barátaikat, Mozart szonátáit vagy a töltött káposztát, mint bárki más.
A "gonosz banalitásának" arendti koncepciója azonban sokjelentésű metaforából maga is banalitássá válik, amikor - többek között éppen Milgram nyomán - az engedelmeskedés szociálpszichológiai jelenségének emblémájaként, valamifajta "szociálpszichológiai tanmeseként" próbálják értelmezni és általánosítani. Az engedelmeskedést komplex társadalmi helyzetekre adott komplex válaszokként kell vizsgálnunk, amelyekben az egyén nem a benne lévő "beleprogramozott viselkedési szabályt" követve, s nem is kizárólag a környezet nyomásának megfelelően cselekszik, hanem súlyos döntési helyzetbe kerül, ahol különböző normarendszerek között választva kell végül is valamit cselekednie. A Milgram-féle helyzetnek, mint láttuk, nincs "jó" megoldása: akár a végsőkig engedelmeskedik, akár valamely ponton viszszalép az alany, mindenképpen normát sért.
Az újabb szociálpszichológiai kutatások ma már sokkal differenciáltabban látják az engedelmesség problémáját, kétségbe vonják a "szociálpszichológiai tanmese" egyedül üdvözítő mivoltát, alapvető módszertani és elméleti kritikának vetve alá Milgram, Zimbardo és mások "engedelmeskedési" kísérleteit. Például két angol kutató nemrégiben a BBC közreműködésével megismételte Zimbardo börtönkísérletét. (Stephen Reicher and S. Alexander Haslam: Rethinking the Psychology of Tyranny: The BBC Prison Study. British Journal of Social Psychology, 2006, 45.) A televíziós kamerákkal rögzített kísérletben kimutatták, hogy az "őrök" korántsem azonosultak automatikusan a rájuk véletlenszerűen kiosztott szereppel. Éppen ellenkezőleg, kezdetben elutasították, pontosan felismerve, hogy az "őrszerep" saját nézeteikkel, csoportnormáikkal és társadalmi identitásukkal ellentétes. A "tekintélyelvű" megoldás felé csak akkor kezdtek orientálódni, amikor a csoportban eluralkodott a káosz, és feltűnt a láthatáron egy határozott vezető, akitől a rend helyreállítását remélték. Az engedelmesség tehát mérlegelési folyamat, tudatos döntés eredménye volt, amelyet azután persze utólag igazolni lehet azzal, hogy "parancsra tettem".
A valódi tömeggyilkosok esetében azonban a parancsteljesítés mint "hétköznapi" önigazolás kevésnek bizonyulhat. Ehhez szükség van egy olyan, koherens ideológiára is, amely az áldozatok elpusztítását valamilyen "magasztosabb cél" érdekében igazolja. Erről szólt Heinrich Himmlernek a koncentrációs táborokban működő SS-tisztek előtt 1943. október 4-én Poznanban tartott beszéde, amelyben a "végső megoldás" könyörtelen végrehajtásának nehéz feladatát a "bacilus kiirtásához" hasonlítja, és a "népünk iránti szeretetből" fakadó magasztos tettként igazolja. Napjainkban hasonló ideológiák buzdítanak a "cigányirtásra". Mint tudjuk, mindig akadnak emberek, akik a szavak és a tettek közötti gátat átlépve végre is hajtják azt, ami ideológiájukból következik.
(A szerző pszichológus)
