A magyarországi szénhidrogén-kitermelés története külön regény, tele csavarokkal és fordulatokkal - s ami a legfontosabb, a történet folytatódik. Pedig korábban sokan már azt sejdítették: a készletek kimerülőben, a sztori a végéhez közeledik. A korábbi lelőhelyek feltárásának és kitermelésének történetével azért is érdemes megismerkedni, mivel a mai kitermelés többnyire ugyanazon geológiai zónákon belül folyik - s a most feltárás alatt álló telepek is szervesen kapcsolódnak már megismert, feltárt és részben kitermelt lelőhelyekhez.
Zala gyöngye
Ahhoz képest, hogy a Muraközben már a XVIII. század végén kis gödrökbe gyűjtötték össze a felszínre szivárgó olajat, a rendszeres ásványolaj-feltárás csak jóval később kezdődött, s akkor sem a ma már nyilvánvalónak tűnő lelőhelyeken. Persze kezdetben a kellő kereslet is hiányzott az olajtermékek iránt - később legalább petróleumot igényeltek a háztartások. A XIX. század folyamán mind többen jegyeztettek be koncessziót földjeikre - az első iparszerű olajtermelő azonban Puskás Tivadar volt, aki Erdélyben, Zsibó környékén hozott ásványi naftát a felszínre, amelyből paraffint gyártott - nem túl nagy hatékonysággal, hiszen hamarosan csődbe is ment. A magyar szénhidrogén-kutatás atyjának Böckh János bányamérnököt, a Magyar Királyi Földtani Társulat egykori elnökét tekintik - ámde fia, Böckh Hugó volt az, aki apja nyomdokain haladva 1911-ben, szintén az Erdélyi-medencében, Kissármás mellett kutatott kálisó után, de egészen mást talált. Miután "sikeresen" belefúrt egy földgázt rejtő fölboltozódásba, a gáz kitört, begyulladt, és két évig el sem tudták oltani, ami az akkori technikai lehetőségek mellett nem is csodálható. (A sóboltozódás viszont azóta jól ismert jele a földgáz jelenlétének.) Amint sikerült, rögvest hasznosítani kezdték a majdnem tiszta metántartalmú gázt, amelyet csővezetéken szállítottak Tordára és Marosújvárra - Böckh Hugó pedig a világon elsőként használta szénhidrogén-vadászat során az Eötvös-féle torziós ingát. Mivel e kutatási-termelési helyszínek Trianon után elvesztek, a figyelem hamarosan ama potenciális lelőhelyek felé fordult, melyek ma is a termelés zömét adják: a Dél-Alföld, a Délnyugat-Dunántúl (főképpen Zala) és - akkor még komolyabbnak tűnő esélylyel - az Északi-középhegység előtere kecsegtetett komoly reményekkel.
A zalai olajlelőhelyeket az ilyenkor nyomra vezető geológiai jelek, az üledékfelboltozódás fellelése nyomán sikerült körülhatárolnia Pávai Vajna Ferencnek és a honi kőolajkutatás legendájának, Papp Simonnak (a két szakember amúgy közismerten ki nem állhatta egymást) - mindezt 1919 végén, a legnagyobb politikai káosz kellős közepén. Az olaj utáni hajsza és a kitermelés során számos zsákutca akadt: előbb angolok próbálkoztak, a harmincas években pedig megérkeztek a tőkeerős és tapasztalatokkal felvértezett amerikai befektetők. Elsőként a Kisalföldön, Mihályi mellett fúrtak, s rögtön sikerült egy iparilag fontos, világméretben is jelentős szén-dioxid-lelőhelyet feltárni. Azután jött Budafa-2, az első igazán jelentős lelőhely felfedezése 1935-ban, majd még a háborúba lépés előtt sikerült a lovászi és a hahóti olajtelepet is meglelni és feltárni. (A zalai olajtermelés történetéről lásd: Templomtoronyból a fúrótoronyba, Magyar Narancs, 2008. október 30.) A háború alatt egészen elképesztő szintre szaladt fel a termelés: a zalai olajmező 1943-ban már 831 ezer tonnát adott, ami nemhogy bőven fedezte a hazai szükségleteket, de a háború előrehaladtával ez maradt a német hadigépezet egyetlen jelentős olajlelőhelye - amelyet még 1945 tavaszán is elkeseredetten védtek, sőt ezért indították a Dunántúlon a háború utolsó német ellentámadását, az ún. "Tavaszi ébredés" hadműveletet. A zalai lelőhelyek kitermelése mind a háború alatt, mind utána erőltetett menetben folyt - ráadásul csupán részben oldották meg az olajjal együtt feltörő gáz hasznosítását. Bár tervezték, sosem sikerült például a fővárosig eljuttatni nagy menynyiségű, jelentős metántartalmú anyagot - néhány környező település kapott belőle. A földgáz egy kis részének ipari hasznosítását helyben elvégezték: gázleválasztókban tisztították ki belőle a propánt, a butánt és a gazolint, a visszamaradt metánt pedig visszasajtolták a mélybe, hogy biztosítsák a kőolaj felszínre hozatalához szükséges kőzetnyomást. Ennek dacára (mai szemmel ezek elborzasztó adatok) 1940-ben a kitermelt 76 millió köbméternyi gázból 2 milliót bírtak felhasználni, néhány évvel később pedig a 146 millió köbméter földgáz 47 százalékát egyszerűen elégették.
Apám kutat ás
A háború után - részben megváltozott tulajdonviszonyok mellett - folytatódott a szénhidrogének utáni kutatás és a lelőhelyek kitermelése. A bolsevizálódó magyar állam 1948-ban ismét átvette az ellenőrzést a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. felett (egyszer már a háború alatt kitúrták a háborús ellenfél amcsikat), az államosítást koncepciós perek kísérték. (Például Papp Simont a börtönben is dolgoztatták - vele terveztették meg a kényszermunkatáborként is szolgáló recski ércbánya vízellátását.) A háború alatt az Alföldön kutatgató, mérsékelt sikerű német vállalkozást viszont a győztes szovjetek vették át hadizsákmány gyanánt - az ő nevükhöz fűződik a legtöbb, néha szinte tragikomikus fúrási kísérlet.
Körösszegapátinál szovjet szakemberek irányításával kezdődött meg a kutatás, aminek óriási gázkitörés lett az eredménye - egy több száz méter átmérőjű iszapkráter keletkezett, s a lelőhely tönkrement. Ugyanez történt Tótkomlósnál is, azzal a különbséggel, hogy a kráter a fúróberendezést is elnyelte. Nádudvarnál a kitört gáz meg is gyulladt - igaz, ezt 21 nap elteltével sikerült is eloltani. Az újabb háborúra készülődő országban az sem volt mindegy, mit találnak: Biharnagybajomnál például a várt olaj helyett zömmel földgáz tört fel, ami egy újabb jeles geológus-kutató, Angyal Zoltán szabadságába s utóbb életébe került. 1952-ben a magyar és a szovjet vállalat egyesült (MASZOLAJ néven), s 1954-ben az egész magyar tulajdonba került - ez idő alatt indult be Zalában a nagylengyeli, országos jelentőségű olajkitermelés: az itteni olajat szivattyúkkal kellett a felszínre hozni, ami a nagy mélység és a jelentős olajsűrűség miatt sem volt egyszerű, ráadásul az erőltetett termelés a kutak elvizesedését okozta. Az utódcég, az 1957-ben létrejött OKGT nagyobb sikerrel járt: sorra-rendre tárták fel a dél-alföldi szénhidrogénkincset, mindenekelőtt a szeged-algyői mezőt, s 1970-re az országos kőolajmennyiség 68 és a földgáz 96 százalékát az Alföldön hozták a felszínre. (Ily módon sikerült kompenzálni az éveken át erőltetett ütemben kitermelt, "lerabolt" zalai mezők apadó termelését.)
A kreatív honi szakembereknek először egy 1968-as algyői gázkitörés és tűz alkalmával volt módjuk kipróbálni azt a később a kuvaiti háborúban is alkalmazott oltási trükköt, hogy kiszuperált MIG-hajtóművel "elfújják" a lángot, majd elzárják a csapot. A mutatványt az ország megismerhette a hetvenes évek egyik jeles médiatörténeti eseménye, a Bokodi Béla által közvetített 1979-es zsanai gázkitörés alkalmával. (Azóta itt található az ország legnagyobb természetes föld alatti gáztározója.)
A kő sem marad
Már a nyolcvanas években keletkezett prognózisok felhívták a figyelmet arra, hogy az ezredfordulón és azt követően a kitermelhető honi szénhidrogénkészletek csupán a szükségletek 10-15 százalékát fedezhetik - már amennyiben nem tárnak fel újabb mezőket. A jóslat nagyjából be is jött: jelenleg az éves magyarországi földgázfogyasztás kb. 13-14 milliárd köbméter (naponta 38-40 millió köbméter), miközben a hazai termelés a 3 milliárd köbmétert sem éri el. Kőolajból sem állunk jobban: az éves termelés 950 ezer tonna körül alakul - kár, hogy a felhasználás 5,8 millió tonna.
Bár találtak újabb olajmezőt is, Gomba térségében, Monor mellett, a fővárostól alig ötven kilométerre, az össztermelés mégis évről évre csökken, mivel a legtöbb lelőhely immáron "érett szakaszba" lépett.
Ilyen körülmények között különösen fontosak azon újabb kutatások, amelyek a közelmúltban (legalábbis földgáz tekintetében) nem várt eredményeket hoztak. Tavaly nagyjából egy időben sikerült feltárni két lelőhelyet - igaz, közülük a makói létéről régóta tudomásuk volt a szakembereknek, legfeljebb a méretei lephették meg őket. A másik, viszonylag kisebb lelőhelyet a Nyírség déli részén, a román határ mentén fekvő Penészleknél találta meg egy kutatási engedéllyel bíró brit-magyar vállalat, a Geomega Kft. Itt már a kutatási fázisban naponta 66 ezer köbméter gázt hoztak a felszínre, ami később természetesen megsokszorozható. Ráadásul ez a lelőhely viszonylag csekély mélységben (a felszíntől 1060-1070 méterre), jó rétegáteresztő képességű területen fekszik - így minden bizonnyal gazdaságosan felhasználható. Nem ily rózsás a sok ezer méter mély, vastag üledékkel borított Makói-árokban fellelt gázmező helyzete - másrészt viszont a távlatai jelentősebbek lehetnek. Jellemző, hogy a feltárást még a kanadai tulajdonosi háttérrel rendelkező TXM Olaj- és Gázkutató Kft. végezte, de már 2008 tavaszán beszállt egy óriáscég, az ExxonMobil, s a nemzetközi gazdasági sajtó (mindenekelőtt a Wall Street Journal) is felkapta a lelőhely hírét. A lelet nagysága első pillantásra lenyűgöző: a Makói-árok egy 2007-es becslés szerint 600 milliárd köbmétert gázt rejt - ez több mint negyven évig fedezhetné a teljes mostani magyar fogyasztást (rövid távon pedig exportra is jutna belőle) -, ráadásul a kanadai résztulajdonos cég (Falcon Oil & Gas Ltd.) idén már ennek a duplájára becsülte a koncessziós területén található készletek nagyságát. Egyes értékelések szerint ez a világ egyik legnagyobb "nem hagyományos" (erre mindjárt visszatérünk) földgázmezője, s az európai kontinensen fél évszázada (a hollandiai, groningeni gázmező 1959-es felfedezése óta) nem leltek ehhez fogható gázkincsre. De itt kezdődnek a nehézségek is: a makói gáz ugyanis kemény kőzetbe beágyazódva, ráadásul nem is egyetlen tömbben, hanem szétaprózva található a mélyben. Az ilyen, "szorosnak" nevezett gázlelőhelyeket korábban nem szívesen aknázták ki a jelentős nehézségek és költségek miatt, ám mostanában a technológia fejlődése nyomán az észak-amerikai kontinens több részén is folyik ilyen tevékenység, többek között éppen az ExxonMobil részvételével. A másik problémát az óriási mélység okozza: a makói gáz hat kilométer mélyen található (régebben ilyen mélyre nem is tudtak lefúrni), ami önmagában is gond lenne - ehhez jön még a magyarországi geotermikus gradiens (avagy mélységlépcső): a világ boldogabb részein átlagosan 30-33 méterenként nő egy fokot a hőmérséklet, a Kárpát-medence alatt 17-25 méterenként. A makói lelőhely alatt ráadásul szokatlanul vékony a föld szilárd (felső köpennyel összenőtt) kérge: a kutatók szerint a lelőhely alatt gyakorlatilag izzik a kő, ha kicsit lejjebb fúrnának, már magma törne fel, a gáz hőmérséklete pedig óriási - a kétszáz fokot is elérheti. Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy már egyetlen kút lefúrása is 50 millió dollárba került - s várható volt, hogy idővel egy tőkeerős partner is beszáll. Az ExxonMobil ráadásul a Mollal is összefogott, amely szintúgy rendelkezik koncessziós területtel a Makói-árokban - a várakozások a feltárási nehézségek ellenére is hatalmasak, elvégre Makó az európai gázvezeték-hálózat kellős közepén található, a kitermelt gáz rögvest be is kerülhet a nagy nemzetközi energiaáramba. Egyes piaci elemzők még a nyáron 2011-től számoltak egy decens, évi 10 milliárd köbméteres kitermeléssel, ami nagymértékben enyhíthetné is az ország importfüggőségét. A nagy kérdés csupán az, hogy miként érinti a beruházást a mostani világgazdasági recesszió, és a szénhidrogének árának zuhanása. (Vélhetően legfeljebb késleltetheti, mivel mindkét jelenség alighanem átmeneti lesz, viszont a földgázéhség aligha enyhül a közeljövőben.) A szénhidrogének utáni kutatások pedig - válság ide, válság oda - aligha állnak le: tucatnyi vállalkozás több száz kutatási engedéllyel rendelkezik e pillanatban is. A Mol tavaly legalább egy jelentős földgázlelőhelyet már talált az Ormánságban, a Dráva mentén, horvát szakemberekkel együttműködve. A Zaláta 1-es kút az első eredmények alapján akár 300-400 ezer köbméteres napi hozamra is képes. Az amerikai érdekeltségű Magyar Horizont Energia Kft. pedig a minap kezdett két gázkút fúrásába 'riszentpéter szomszédságában, az Õrségi Nemzeti Park kellős közepén - a helyiek és a park vezetőinek felháborodása közepette, viszont a környezetvédelmi felügyelőség engedélyével: hiába, az energiaéhség nagyobb úr mindennél.
