Akárhogy hegyezi fülét a hallgató, hibát itt nem talál, viszont azt a fajta könnyedséget és eleganciát észreveheti, ami a biztos stílusismerettel és egészséges arányérzékkel rendelkező nagyok, Horowitz, Pollini vagy Ashkenazy játékában felfedezhető. Nem pusztán a hatás kedvéért citálom a kőbe vésett neveket; az utóbbi időben számos olyan felvételét hallottam a Chopin-koncerteknek, amelyek kényszeresen keresték a nóvumot, de az eredmény mégis kevesebb lett – szögletesebb, erőszakosabb vagy sarkosabb, de szebb sosem. Az e-moll zongoraverseny notóriusan hosszú zenekari bevezetője érzékeny és grandiózus, Farkas Gábor zongoráján olyan természetesen folynak a hangok egymás után, mint a víz, dinamikájának nagy erénye, hogy a halk-hangos középtartományában is színes és élénk, olykor a legkisebb metszetben is hatalmas hatást tud elérni. Ilyen az f-moll versenymű első kadenciája, amely kicsit sem tolakodó, mégis, talán a dallamhangok töredékmásodpercnyi késedelme miatt, vonzza az ember figyelmét, és a lelkét is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
