Nincs bennük értékítélet, nincs lírai én, aki belső, szubjektív tapasztalatain keresztül vezetné végig az olvasót a gynoid Hófehérkék és transznemű ősemberek világán, a „posztigazság korszakában”.
A versekben újra és újra visszatérő, néha ismétlődő látomások és ezek „szereplői” azt a látszatot keltik, mintha a versszövegek valami sokkal magasabb szintű egység szétszórt, a kötet olvasása során összegyűjtögetett és egymáshoz illesztett fragmentumai lennének. A kezdet és a vég összemosódik, az utolsó és az első ember eggyé válik, az átláthatatlan és teljességében felfoghatatlan, végtelen ciklikusság szédítő Möbius-szalagján mégis „csak egy történetet lát[unk] meg / az összes felbukkanó rétegből”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
