Hét éve Nézet-Séguin ragyogó ciklusára csodálkozhattunk rá, most pedig napjaink legmegbecsültebb (és legjobban fizetett) karmestere, Paavo Järvi mutatja meg saját interpretációját a mintegy hetvenfős zürichi Tonhalle-Orchester élén.
Az Olasz, illetve Skót melléknevet viselő két slágerszimfóniának eddig is biztos helye volt a hallgatók szívében, de ideje megkedvelni a szerző által mellőzött Reformáció-szimfóniát is, amelynek nyitótétele sürgető energiákkal szólal meg. Más eset a zeneszerző tizenöt évesen komponált legelső szimfóniája, amelyet maga Mendelssohn is csupán gyerekes próbálkozásnak nevezett. A mozarti utóíz tagadhatatlan, s mintha a fiatal zseni a „Nagy” g-mollból lopna a negyedik tételben, de hát ahogy Rimszkij-Korszakov mondta Stravinskynak: nem az a baj, ha hasonlít, sokkal nagyobb baj, ha nem hasonlít semmire. Talán a Beethoven kórusszimfóniáját utánzó Lobgesangnak is jót tesz, hogy slampos ünnepélyessége ellenére újabban élénk tempókkal, ritmikusan, áttetszően játsszák. A zürichi Tonhalle együttese méretéből fakadóan vaskosabb hangzásokra is képes, de ez az Olasz-szimfónia szédítő fináléjában pont jól jön. Ezek után a negyedik lemezen szereplő Szentivánéji álom-kísérőzene – főleg a svájciak virtuóz fúvós szekciójának hála – jutalomjáték. Nem sokan érnek fel egy ilyen jó Mendelssohn-interpretációhoz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
