"A kellő gonoszság" - Shakespeare: Macbeth

  • Csáki Judit
  • 2008. március 27.

Zene

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

Duncan király rendesen nem hagy nyomot a Macbeth-előadásokon - ezúttal viszont egy tisztességben megőszült uralkodó szorítja büszkén a keblére ügyes hadvezérét, aki őszintén ajánlja neki szolgálatait, hűségét. Hajduk Károly tiszta tekintetű Macbethje e pillanatban nem gondol a boszorkányok jóslatára - de a következőben már igen. És hogy ettől kezdve ki se menjen a fejéből, arról Lady Macbeth gondoskodik.

A Lady jó asszonya és jó ismerője férjének. Tudja, mi hibádzik a férfiban: "túl sok benne a jóság teje", és "hiányzik a kellő gonoszság". De azt is tudja, mit kell tennie - Duncan sorsa már azelőtt megpecsételtetett, hogy Macbeth egyetlen szót váltott volna a nejével.

Zsámbéki Gábor rendezése a Macbeth-közhelyek mögé és alá megy: azt mutatja meg, honnan indul és hogyan járja be útját az a hatalmas szenvedély, mely e becsvágyó, tiszta lelkű, kissé bizonytalan és nagyon szerelmes férfiból a hatalom bűvöletében élő monumentális gonoszt, szívtelen gyilkost csinál. Nem a jelenünkből kitüremkedő analógiás-asszociációs kínálat érdekli, hanem a formátumos, örök tanulságokat mutató emberi romlás. Ez a rendezői megközelítés nem ötletparádéval, nem teátrális gegekkel, hanem mélységgel kecsegtet - és hát nem készre fércelt megfejtésekkel, hanem gondolatokkal és gondolkodnivalóval kínálja meg a közönséget.

A tér - Khell Csörsz díszlete - beszédes, de nem fecsegő: temető. Sírhalmok és két nagy, rozsdás, tengelyén fordulni képes fémelem tagolja, de csak annyira, hogy ha kell, az üresség, ha kell, a bezártság érzetét kelti; oldalt állványos harangláb. Szakács Györgyi remek jelmezei is fémes-fényesek, egyszerűek, súlyosak.

És Zsámbéki szoros olvasatában nem a gyorsan magasra katapultált házaspár szólója a darab. Bezerédi Zoltán Duncan királya megjelenésével, tartásával, megfontolt beszédével mutatja: nem akármilyen birodalom fog összeomlani itt. Markáns arca van Mészáros Béla Banquójának, szilárd erkölcse és férfias fájdalma Lengyel Ferenc Macduffjának; Haumann Péter Kapusának rezignált boros egykedvűsége, Kun Vilmos Orvosának vaskos élettapasztalatról árulkodó félelme, Rezes Judit Lady Macduffjának játékos-lírai életessége és értetlen halála (valamint a Macduff gyerek nem közönségcsalogató, hanem indokolt szerepeltetése) mind a főszereplő páros ámokfutását kíséri és színezi. Remek a Takátsy Péter és Keresztes Tamás játszotta szakadt és tompa gyilkospár, és jól beszélik az erotikus-bűvölő testnyelvet a boszorkányok: Jordán Adél, Mészáros Piroska és Pálmai Anna.

Mintha lépcsőt másznánk, haladunk előre Macbeth és Lady Macbeth útján; követjük aszinkron tempójukat. Előbb a Lady megy elöl: Macbeth "fülébe tölti a lelkét"; Fullajtár Andrea hidegen kitervelt és forrón előadott szerelmi-erotikus eksztázisban valósággal beletolja őt a gyilkolásba, majd összevérzett kezét maga elé tartva szinte egyesülnek a véres mocsokban. Aztán Macbeth is beéri: Banquo megölését már a csöppet sem vonakodó Hajduk terveli ki ügyesen - és maga is megretten a mutatvány sikerétől: nyomasztó vízióit nem képes leplezni. Ekkor ismét Fullajtár Ladyje veszi kézbe az események irányítását - míg végül mindkettőjükön túlpörög a téboly spirálja. Két nagyszerű, emlékezetes alakítás: Fullajtár lehengerlő, Hajduk meggyőző.

Az egymást váltó megtorpanások és összeroppanások rendkívül erős jelenetek: Macbeth a falra mászik a víziói elől, a Lady a földön kúszva dörzsöli kezéről a vizionált vérfoltokat, majd ruháját lehámozva kapaszkodik föl a harangláb állványára. Aztán szétválnak útjaik, ki-ki saját poklába kanyarodik, és a bomlott asszony halálát a boszorkányok félreértett jóslataiba belebódult Macbeth már szinte észre sem veszi: "erre a hírre ráértünk volna még". Pedig az asszony holtteste ettől kezdve már nem tűnik el a színről - holtan is tanúja férje végső, nagy kirohanásokba, öngerjesztő hősködésekbe fúló szónoklatainak.

Az előadásban Szabó Lőrinc csodálatos és szépséges fordításában szólal meg a darab. Ezt problematikusnak érzem: a szövegcentrikus rendezés mai, szikárabb, a fülnek kevésbé zenélő, ám pontosabb szavakat igényelne. Szabó Lőrinc dús verssorai a mai intonációban és a drámai helyzetek által kívánt tempóban olykor belevesznek az akcióba, vagy elakad a fülünk egy-egy közismert fordulaton. Nem a színészeken múlik; egy-egy fontos részlet, motívum jelentése elvész a verselés mögött. Miközben az előadás éppen erről, a részletekről, a jelentésről szól.

A vég aztán nagyon felszalad: hatalmasan hullámzó Bach-zenére akad össze Macbeth a végzetével: a nem anya szülte Macduff-fal. Hajduk Károly és Lengyel Ferenc Goya Párbaj című képét idézve csap össze (érdekes: nemrégiben egy bécsi Wallensteinben bukkant fel ugyanez a kép), majd a győztes Macduff Macbeth holttestét a felesége mellé vonszolja, fejét megtámasztja, és valóban: egy test nélküli, "levágott" fő pihen az asszony holttestén.

És megjön az utód: Kovács Lehel Malcolm szerepében kitüntet és szép jövőt ígér - és egy szavát sem hisszük.

Katona József Színház, március 15.

Figyelmébe ajánljuk