A kifordított leány (Egy örömlány feljegyzései - Kamondy ágnes és barátai az új Színházban)

  • - sisso -
  • 1999. április 8.

Zene

Kamondy Ági évtizedek óta meghatározó és igen "zavaró" személyisége a magyar rétegkultúrának. Acéledzett, "megbélyegzett", mégis megragadhatatlanul légies. Számtalan módot talált már arra, hogy - az egykori Orkesztra Lunától kezdve filmeken át az önálló produkciókig - "elszomorítsa" a közönségét.
{k199914_32;b} Csakis az olyan történeteket szeretem, amelyek szomorúak, akár csattanójuk se legyen - mondja az egyik próba után Ági. Szerinte ez az élet. Azzal nyugtatgat, hogy neki sem könnyû. Ekkor még kifejezetten az az érzésem a többieket nézve, hogy a bestia, aki ha kell, felszolgálónõ, ha kell, szupersztár, eluralkodott a lelkükön. Kivéve talán Láng Annamari (vokál, ütõsvonósok) színésznõt, akinek ugye az a szakmája, hogy odaadja instruálásra a személyiségét. Nincs privát beindulás a színpadon, semmi rockandroll, be kell tartani a játékszabályokat. Lássuk, kik ismerõsek még a Vörös Robi rendezte szcénán az alkalmi hangszerhegyek és a stilizált díszletek között. Bende Zsuzsa (vokál, ütõsök, népi gyerekjátékok), egykori magyar Nina Hagen, leendõ buddhista szerzetes és Varga Orsi (szintetizátor, ütõsök, konyhai felszerelések) egykori Európa Kiadó-billentyûs, leendõ doktora a holland nyelvnek és reményteli karatebajnok, mindketten legendás hõsnõi a valaha létezett undergroundnak. Talán nekik a legnehezebb szabályosnak lenni. Magyar Péter (doboskirály és minden, ami üthetõ) Magyarország mindenki által ismert mindenkori dobosa. Amikor erõt vesz rajta a megszállottság, az olyan performance, amitõl nagyon nehéz szabadulni. Temesvári Balázs (gitár, ütõsök) fiatal és introvertált, de ez számára nem hendikep. Sokat fogunk még róla hallani. Kamondy az utóbbi két fiúval kezdte el hangszerelni a darabot.

Megõrültem, mikor ez a lány megint megmutatta nekem a súlyos szövegeit, nem lehetett nem foglalkozni vele - mondja a rendezõ, aki tökéletesen ura a helyzetnek, vezényli a fénykarcsit meg a hangkarcsit, csak néha remeg a szeme sarka, és láncdohányzik a próbákon. A baráti társaság próbái elõadássá lettek, összjátékaik összeértek, és a legutóbbi elõadáson sikerült nekik elhitetni, hogy kívül hordják a belsõ szerveiket, különös tekintettel persze Kamondy Ágira.

A történet egy magányos, talpig feketébe öltözött lázadó gésa gondolataival indul, aztán egy szekrényben - tetején kopott hintaló - óvodai horrorral folyatódik. Rendben van, túléljük a gyerekkorunkat, a szerencsésebbek, fekszünk a tábori ágyon, a többi gyerekkel, aztán jöhet a szerelem. Az sem jó, ezer mocsok férgek másznak a szívre, ezer szorongástüskék a torokba, csak szemlélõdni jó, megmászni a katedrális lépcsõit, nézni a széptelen szépet, mások sovány végtagjait, kis megereszkedett mellét. Lírai és rockandrolldalok váltják egymást Kamondy-stílusban, a társszerzõk keze nyomával, borostyán fülbevalóról, voodoo gyerekrõl, drogról, jeges Dunáról, Margitszigetrõl. A nõ panaszos gyermek, a nõ mesél, persze férfiakról, alulkontrollált, önjelölt sztárokról, többszörös öngyilkosokról, bántalmazottakról, sérültekrõl, sértõkrõl. Mind az áldozatai voltak, és mindannyiuk kedves áldozata õ. A feminizmus homálya fel sem merül. Pedig kapunk még sebeket. Egyedül a zene a balzsam ezekre a szövegekre, az a játék, ahogy elõkerülnek a hihetetlen hangszerek és a felszabadító, rusztikus, templomi leánykórus, kurtweilles harci induló, népdal és free jazz-szerû hangzások. Amikor a leghangosabb, legtisztább, akkor az addig szinte kakofón, feszült, zavart vigyorgásból, egyenes ülésbõl kilazulva végre be lehet hugyozni. Esõfa, agyagedény, lábasok, a gitár húrjai foggal, körömmel, mindent ott pengetnek, ütnek, ahol tudnak. Kamondy Ági basszusgitárral, harmóniummal, torokkal, napszemüvegben, kitágult idõben, térben, néha olyan egyedül van, annyira elszigetelõdik, mint Laurie Anderson a legjobb pillanataiban. A többiek is õvé válnak.

Azt mondja: ezt kellett adnom a világnak, hangjait, vérzõ szívemet, álmaimat.

Anyás szülés volt.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk