Azt alighanem még a savanyú kedélyű gyomorbajosok is elismerik, hogy jó dolog az evésről olvasni. Legyen az egy Krúdy-novella, Brillat-Savarin ínyesbibliája, vagy épp valamely Turós Lukács-alapmű, az ember rendszerint csemcsegő kedvteléssel merül el ebben a megunhatatlan témában. A könyvkiadás mesterségébe is belekóstoló lapunk Roy Strong kultúrhistóriájának közrebocsátásával most azon olvasók kedvére kíván tenni, akik miután ronggyá lapozgatták Vizvári Mariska receptgyűjteményét, nem óhajtanak ráfanyalodni a magukat kulináris szaktekintéllyé feltoló médiaszemélyiségek szakácskönyveire.
Félintellektuális sörkorcsolya- és koktélvirsli-kavalkád helyett a brit szerző műve kiadós élményt ígér, hisz Strong végigkalauzol mindőnket az evészet több évezredes történetén az ógörög szümpoziontól egészen az angolszász vacsorapartiig. A könyv nem pusztán az ételekről szól, hanem arról a gondosan kimunkált és koronként változó ceremóniáról, amellyel a szükséges táplálékbevitel műveletét körítette az emberiség, illetve annak gazdagabbik fele. Mert Strong elsősorban a gazdagok étkezéseiről ír, a római convivium rituáléjáról vagy a fényűző reneszánsz bankettekről, s ezek részletes elemzését adja: hogyan változott a heverészés a mai ülő testhelyzetre, miképp mozdult el az idők során a lakoma főhelye, s mi módon állt össze az evőeszközök ma használatos arzenálja?
A fejedelmek, a kisebb-nagyobb uraságok számára az evés mindenkor a hatalomgyakorlás egyik meghatározó aktusa volt. "Egyél a házad népe előtt, mert ez növeli megbecsülésedet!" - hangzott a XIII. századi arisztokratáknak szánt jó tanács, mely nem sokat változott az évszázadok folyamán. A lakoma ugyanis, akárcsak a derekas műpártolás meg a szemkápráztató luxus "látványos fogyasztás", színház volt: a vagyon, az ízlés, a jellem- és az emésztőerő próbája. A nyilvános étkezéseken nemcsak Móricz Zsigmond novellahősei, hanem a legkatolikusabb királyok is megmérettek, s utóbb aztán sokatmondóan emlegették: XVIII. Lajos valamely ünnepi ebéden tizenhat kotlettet evett meg egy ültő helyében. (Vagy XVI. Lajos evett tizennyolc kotlettet? - plagizálhatnánk Molnárt.)
A Strong által fölkínált kultúrtörténeti kalandozás örömét legfeljebb az rontja meg némiképp, hogy a könyv konyhaművészeti megalapozottsága helyenként politikatörténeti tájékozatlansággal elegyedik. Így például csak az 52. lapon két roppant csacsiságot találhatunk: a Néró által elveszejtett Britannicus nem "Tiberius természetes fia" volt, hanem Claudius császár gyermeke, s Attila sem sarcolta meg 410-ben Rómát, részint mert akkor talán még nem is élt, részint mert épp abban az évben Alarik nyugati gót fejedelem fosztotta ki az Örök Várost. Ám a köztörténeti bakik és a fordítás (Árokszállásy Zoltán munkája) kisebb fésületlenségei jócskán elnézést érdemelnek, hisz a mű módfelett ízletes. A nap bármely szakában fogyasztható.
Magyar Narancs-Athenaeum Kiadó, 2006, 338 oldal, 2990 Ft
