A találkozás csendje - A ház kulcsai (film)

  • Dercsényi Dávid
  • 2005. október 27.

Zene

A betegségről, a hátrányról való megszólalás általában két csapásirányt vesz: az együttérzését, amellyel mintegy magunk mellé emeljük a szenvedőt, illetve az egyenlő bánásmód elvét, amely a dolgot figyelmen kívül hagyva megpróbál úgy tenni, mintha a különbség nem létezne.

A betegségről, a hátrányról való megszólalás általában két csapásirányt vesz: az együttérzését, amellyel mintegy magunk mellé emeljük a szenvedőt, illetve az egyenlő bánásmód elvét, amely a dolgot figyelmen kívül hagyva megpróbál úgy tenni, mintha a különbség nem létezne. A másik oldal, vagyis a hiányt szenvedők (betegek, hátrányos helyzetűek, fogyatékkal élők stb.) az első esetben joggal érzik megalázónak az attitűdöt, ugyanakkor nem fogadhatják el a különbség figyelmen kívül hagyását sem. A radikálisan kisebbségi lét drámája összetett és ellentmondásos; számos elhibázott film született rózsaszín habba hempergetve, lírai gitárfutamokkal a háttérben, miközben ehhez a drámához kereste a kulcsot.

Gianni Amelio filmje is erről az összetett viszonyról szól. Paolo (Andrea Rossi) tizenöt éves, halmozottan fogyatékkal élő fiú. Apja, Gianni (Kim Rossi Stuart) a születésekor elhagyta őt. De az apa most hívást kap. A fiával kell töltenie pár napot, mert, ahogy a nevelőszülő-nagybácsi indokolja, esetleg csoda történik. Az orvosok szerint ugyanis már erre van szükség. A felületes és lefojtott ember tehát nekilát - ahogy ő látja - feladatának, melynek megoldása, úgy tűnik, hamar meghaladja erejét. Berlinbe indulnak gyógykezelésre. Apa és fia első találkozásáról nincsen kép; a film amúgy is csínján bánik a kézenfekvő jelenetekkel, hisz messzebbre tekint az együttérzés kiváltásánál. S óvatosabb is ennél: nem akarja, hogy a forma túl korán bezáruljon. A fia rituáléit lassan megszokó Gianni először a bevett utakon próbál fiához közelebb jutni, de ez hamar csődöt mond; maga Paolo vakarja le a mázat apja reakcióiról. A férfi ekkor még csak a fiához keresi a megfelelő kulcsot, annak remek humora, sajátos kommunikációja még megoldandó feladatként áll előtte. Paolo ugyanis minden pillanatban választ, jelet követel a külvilágtól, zavarba ejtő nyíltsága és önvédő rítusainak elegye igazi angyallá teszi őt, aki apját védelmezi és vezetgeti az őszinteséghez tartó úton. Folyton szembesíti zavarával, mígnem a rejtett bocsánatkérés, az óvatoskodásba fordított idegenségérzet, a nehezen leplezett szégyen fokozatosan lehullik Gianniról. Segítségére van ebben Nicole (Charlotte Rampling), akinek lányát ugyanabban a kórházban kezelik, mint Paolót. ' már hosszú évek óta ápolja Nadine-t, és illúziók és tévhitek nélkül, tévedhetetlen pontossággal kérdez rá Gianni viselkedésére, s beszél életéről. Az apának rá kell jönnie, hogy a problémába önmagát is beleértve tudja csupán megtalálni a választ. S csak miután ez sikerül, akkor lesz képes a két ember apává és fiúvá válni egymásnak.

E hosszú utat örökíti meg a film, dicséretes szerénységgel és a háttérbe húzódva. Egy-egy közeli erejéig láthatjuk Paolo görcsös és deformált izmait, rémálmoktól nyugtalan alvását, a hiány jeleit, és a kamera elidőzik az olykor elkeseredett, megtört szülői arcokon is. De az alkotás nem tűzött ki semmi olyan célt, amit e témában egy filmnek amúgy illik kitűznie. Lemondott a mélyfúrásokról, valami új, autentikusnak gondolt formanyelvről, a sziporkázó színészi játékról, s mint médium, háttérbe húzódik; csak időről időre, finoman érezteti mégis a jelenlétét. E szellemben eljárva én is mellőzném a szereplők, fogyatékkal és a nélkül élők méltatását. A kritikának is meg kell éreznie, meddig tart a kompetenciája, s mikor kell elhallgatnia.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk