Az elmúlt évtizedekben több tucat, a zenekarhoz szorosabban-lazábban köthető figura halálhírét hozták le ezzel a címkével. Valójában az együttes még a stúdiókarrierje előtt volt öttagú – ezen az alapon egyedül Stuart Sutcliffe-et, az akkori basszusgitárost emlegethetnénk ötödik tagként. Ugyanakkor kizárólag Billy Preston mondhatta el magáról, hogy Beatles-lemezen társelőadóként tüntették fel a nevét. A road managertől, Neil Aspinalltól a sajtófőnökön, Derek Tayloron át az amerikai sztár DJ-ig, Murray The K-ig sokakra aggatták rá ezt a címet, de még maga Paul McCartney sem tudott következetes álláspontot elfoglalni: korábban a kétségkívül minden szuperlatívuszt megérdemlő menedzserről, Brian Epsteinről, múlt héten pedig az épp elhunyt producerről állította teljes meggyőződéssel, hogy „ha valaki, hát ő” volt az ötödik. Rossz kérdésre nincs jó válasz, de ha úgy tesszük fel, hogy ki az az ember, aki a négy tagon kívül a legtöbbet tette hozzá a Beatles-életműhöz, kevesen vitatkoznának azzal, hogy George Martin.
Mindig azt biztosította az együttes számára az Abbey Road-i stúdióban, amire annak épp szüksége volt: eleinte leginkább az iránymutatást, a biztonságot, később az önmegvalósítás, a kibontakozás terepét. A keverőpult mögül maga is gyakran átült a túloldalra, és nagy kedvvel egészítette ki a zenekar befejezetlen dalait.
Megvan például az In My Life zongoraszólója? Talán az egész Rubber Soul album legtöbbet dicsért momentuma, amely egy az egyben a producer munkája. Több alkalommal is lett volna rá oka, hogy szerzőtársként kérje a nevét a lemezborítóra, ő azonban mindig tisztában volt saját szerepének korlátaival, így ilyesmi szóba sem került soha.
Pedig abban, hogy a Yesterday olyan karriert futott be, amilyet, McCartney mellett neki van a legnagyobb szerepe. Az akusztikus gitárral feljátszott dalról a másik három Beatle úgy gondolta, nem tud mit hozzátenni. Nem úgy Martin, aki egy szolid vonósnégyes belengetésével bökdöste meg McCartney hiúságát. A szerző vonakodott, de hamar beadta a derekát, a producer pedig megkomponálta, majd levezényelte a szólamokat.
Martin akciója messze túlmutatott a Yesterdayen. Egyrészt tüskét szúrt vele Lennon egójába, másrészt a komolyzene világából átlopott hangszerekkel szélesre tárta a Beatles előtt a kísérletezések kapuját. Egy évvel később vonósoktettel kísérte az Eleanor Rigbyt, később pedig már ő kapkodta a fejét a nyughatatlan alkotókká lényegült zenészek innovatív igényei miatt.
Amikor a 19. századi cirkuszi plakát ihlette Being for the Benefit of Mr. Kite-ot rögzítették, Lennon vurstliszerű hangzást követelt, de olyat, hogy a fűrészpor szagát is érezni lehessen rajta. Martin harmóniummal, szájharmonikával, egy viktoriánus gőzorgonával és még ki tudja, mivel állította elő a kort sikeresen felelevenítő hangulatot – aligha fordított volna bárki más ennyi energiát egy mérsékelten kézzelfogható instrukció megvalósítására.
De Martin addigra már régen tudta, hogy az ő zeneelméleti felkészültsége nem ér fel Lennon zsenialitásához. A Strawberry Fields Forever maratoni felvételei során a szerző hosszas habozás után két eltérő tempójú és hangnemű darabka összepasszítására adott utasítást, és nem különösebben izgatta magát azon, hogy a producer szerint ez lehetetlen. Nem is volt az. Martin kiegyenlítette a tempókülönbséget, majd megdöbbenve tapasztalta, hogy ezzel máris egy hangnembe került a két részlet. A kottát olvasni nem tudó Lennon persze nem lepődött meg.
Bár az együttes tagjai pontosan tudták, mekkora szerencséjük van a zenéjüket végtelen alázattal gondozó producerrel, többször is megsebezték. Amikor McCartney fejéből kipattant a She’s Leaving Home című, szintén vonósokat igénylő dal, nem volt hajlandó elfogadni, hogy a producer nem terem ott a stúdióban egy füttyszavára. Csak pár napot kellett volna várnia rá, ő mégis inkább másnak adta a munkát. A zenekar utolsó aktív évében pedig elvetélt kísérletet tettek arra, hogy visszatérjenek a gyökereikhez: olyan lemezt akartak, amelyen nincsenek rájátszások, trükkök, Lennon pedig úgy nyilatkozott, hogy semmi szükség Martin „tökölésére, molyolására”. A producer jelleméről sokat elmond, hogy kevéssel az incidens után hajlandó volt újra együtt dolgozni velük, és minden korábbinál kiérleltebb hangzásvilágot teremteni hattyúdalukhoz, az Abbey Roadhoz.
Nem túlzás azt állítani, hogy mindez meg sem történt volna, ha első találkozásuk alkalmával, 1962. június 6-án George Martin nem szimatolja meg az együttesben rejlő eredetiséget. Az akkor még kudarcot kudarcra halmozó klubzenekart ezen a napon hallgatták meg a Parlophone stúdiójában, és aligha bírtak volna ki még egy elutasítást. Nem is a zenéjük, inkább a személyiségük, metsző humoruk, gátlástalan céltudatosságuk fogta meg Martint. Hamar szerződtette őket, és ezzel a mozzanattal kezdődött meg az a mindössze hétéves időszak, amely során a Beatles és George Martin az egész világot felforgatta.
(beatles50.reblog.hu)
