"Menő volt basszusgitárosnak lenni" – Duff McKagan rocksztár

szerző
Soós Tamás
publikálva
2013/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Duff McKagan 1994. május 10-e óta nem az a tipikus rocksztár. Miután majdnem belehalt a rock 'n' rollba, átgondolta életét, egyetemre ment, majd pár évvel később kilépett a Guns N' Rosesból. A kollégáival (Slashsel és Matt Sorummal) alapított Velvet Revolver mellett számtalan formációban megfordult, saját zenekarában (Loaded) énekesként és gitárosként nyomul, szabad óráiban pedig újságot ír. Legutóbb régi seattle-i cimboráival grundolt zenekart: a Walking Papersben Jeff Angell-lel és Benjamin Andersonnal (The Missionary Position), valamint Barrett Martinnal (Screaming Trees) penget.

false

Magyar Narancs: Az egyik cikkedben azt tanácsoltad a zenészeknek: olvassanak a turnékon, hogy a hosszú utazás során a fingós vicceken kívül is legyen téma. A mostani turnén mit olvasol?

Duff McKagan: A Worse Than Slaveryt David M. Oshinskytól. A rabszolgaság utáni Amerikáról szól. Láttad a Bilincs és mosoly című filmet? Ugyanaz a téma: a felszabadított rabszolgák farmokon robotoltak tovább, elcseszett egy rendszer volt. Elképesztő kutatás és munka áll mögötte, letehetetlen olvasmány. Nem túl felemelő könyv egy rockturnéra, de lebilincselő és sötét a téma.

MN: Jelenleg a Walking Papers nevű új bandátokkal turnézol Európában. Milyen érzés 49 évesen megint nulláról elindítani egy zenekart?

DM: (nevet) Nem egészen így tekintek rá, mivel régi barátokról van szó. Nem agyaltam azon, hogy új bandát kéne alapítani, csupán hozzájuk csapódtam, játszottam a lemezen, a koncerteken. Nagyon természetes folyamat volt. Jó koncertek, jó turnék jó bandákkal: amíg ez így megy, és az energia is a helyén van, addig én is játszom.

MN: A Walking Papers jóval bluesosabb, mint a többi bandád. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a zenével?

DM: Jeffet régóta ismerem személyesen is. Messzire nyúlik a történetünk: amikor a Velvet Revolver indult, ő volt az egyik első srác, akit be akartam venni. Mindig is szerettem volna játszani vele, és nagyon megtisztelő, hogy ez végre összejött. Jeff nagyon érdekes és mély személyiség; rajongok a történetmesélős, földközeli dalszövegeiért is.

MN: Másfajta játékstílust igényel tőled ez a banda?

DM: Már vagy száz koncertet lenyomtunk együtt, de még mindig próbálok rájönni, hogyan is kéne játszanom. A gitártechnikusunk is megjegyezte, hogy másképp játszom ezen a turnén, de ennek így kell lennie, hiszen a stílus is más. A Walking Papersben el kell sajátítanom különböző műfajokat, és ez jobb basszusgitárossá tehet. Még nem tartok ott, de sokat fejlődtem, mióta Martinnal játszom. Elképesztő dobos, egy külön állatfaj.

MN: Az utóbbi időben újra elkezdtél gyakorolni a basszusgitárodon, még leckéket is vettél. Hogyan hatott ez a játékodra?

DM: Szeretek gitározni és énekelni, így eszembe sem jutott, hogy ennyire hiányolni fogom a basszusgitárt. Amikor Jeff Angell felhívott, hogy játsszak pár dalban, rögtön ugrottam, mivel így újra lehetőségem nyílt basszusozni. Nem hanyagoltam amúgy olyan sokáig a basszusgitárt, csak hiányzott, hogy egy zenekarban, harapósan játszhassak rajta.

MN: Sok fiatalnak nem a basszusgitár az első választása, amikor zenélni kezd. Te hogy kötöttél ki ennél a hangszernél?

DM: Amikor Seattle-ből Los Angelesbe költöztem, eladtam a dobcájgomat, mert kellett a pénz az utazáshoz. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni, de az volt a tervem, hogy mind a három hangszeren (dob, gitár, basszusgitár) ugyanolyan szinten játszom majd. Vittem is magammal egy gitárt és egy basszusgitárt. De a rendőrség lefoglalta a gitáromat, mert kiderült, hogy lopott volt. Úgyhogy ott álltam egyedül L. A.-ben egy szál basszusgitárral. Gondoltam, akkor ezen fogok játszani. Akkoriban még menő volt basszusgitárosnak lenni egy bandában. Rohadt jó basszgitárosok játszottak abban az időben - Barry Adamson, Paul Simonon, John Paul Jones -, én pedig róluk mintáztam a stílusomat.

MN: A Kings of Chaos nevű koncertbandában igazi idolokkal játszol: Glenn Hughesszal, Steve Stevensszel, Joe Elliott-tal és a Velvet Revolver-es srácokkal. Hughes szerint saját számokat is fogtok írni.

DM: Nagyon király az a banda. Itt csak penge játékosok vannak, úgyhogy végig a legjobbat kell nyújtanod. Mindenki megcsinálja a házi feladatát, mielőtt lejön próbálni. Hogy lesznek-e új dalok, azt nem tudom. Simán össze tudnánk hozni, bár egyelőre nincs semmi konkrét terv. De Glenn tudja: ha ő énekel, én játszom rajta.

MN: A Velvet Revolver viszont már jó ideje nem üzemel. Zavar még, hogy Scott Weiland 2008-as távozása óta nincs énekesetek?

DM: Nem aggódom emiatt. Amikor nemrég újra együtt játszottunk (a zenekar 2012-ben összeállt egy jótékonysági koncertre - S. T.), akkor ismét látnom kellett, hogy milyen király is ez a banda. Azt kívántam, bárcsak megint nekiállnánk, és keresnénk egy énekest. Slash, Matt és én nem játszottunk együtt élőben a késő 90-es években. Nem akartuk, hogy a Guns N' Roseshoz hasonlítsanak minket. Ha összeállunk, az szóljon nagyot. Ekkor találtunk rá Scottra, és ezzel kiléptünk a Guns árnyékából. Az új elképzeléseinkkel bizonyítottuk, hogy el tudunk szakadni a GNR névtől. Értékes felismerés volt. Mindenki megbánt dolgokat, de nem sajnálom, hogy abban a zenekarban játszottam. Ami Scott-tal történt, megtörtént, én nem tehettem semmit, hogy megállítsam. Abban a zenekarban ő volt a legjobb bandatag, akivel játszhattam. (A zenekar többi tagjától elhidegült Weilandot elsősorban drogproblémái miatt rakták ki a VR-ból - S. T.)

Mai programok
MN: Tavaly beiktatták a Guns N' Rosest a Rock and Roll Hall of Fame-be, de Axl Rose és Izzy Stradlin nem jelent meg. Te hogyan élted meg a ceremóniát?

DM: Amikor neveztek minket, több százezer ember írt nekem. Akkor jöttem rá, hogy ez nem rólam szól, hanem a rajongókról. 'k maguknak örülnek, hogy mi bejutottunk. Én is nagyon izgatott voltam, amikor a Stoogest beválogatták, mert ez igazolta az értékrendszeremet. A mi jelölésünkkel pedig a GNR-rajongókat ismerték el. Ezért úgy döntöttem, mindenképp elmegyek. Nem számít, hogy ki jön el és ki nem, és miért vagy miért nem. Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész Hall of Fame egy kommersz gyökérség, de nem is azért mentem, hogy benne legyek a tévében. Hanem kizárólag a rajongók miatt.

MN: Zavar, ha az emberek a mai napig is úgy tekintenek rád, mint a Guns N' Roses basszusgitárosára?

DM: Nem, mivel az voltam. És büszke vagyok rá. Több vagyok ennél, de ez is hozzám tartozik, az identitásom része.

MN: 2011-ben jelent meg az önéletrajzod, az It's So Easy and Other Lies, amiből most dokumentumfilm készül.

DM: Könyvmoly vagyok, rendszeresen járok felolvasásokra. Úgyhogy kitaláltam ezt a könyvshow-t - egy zenés előadást a könyv köré -, amit lefilmeztünk. Nehéz elmagyarázni, hogy mi is ez, de ha megnézed, akkor meglesz az ahaélményed. Alapvetően el akartunk szakadni a sztenderd dokumentumfilmes stílustól. Lehet, hogy lesz pár interjú, de szeretnék például rajzfilmbetéteket is belerakni.

MN: Ha játékfilmet forgatnának az életedről, ki játszana téged?

DM: Brad Pitt. Mindenki őt mondaná az én koromban, nem?

szerző
Soós Tamás
publikálva
2013/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...