A remake-ek létjogosultsága vitathatatlan, még akkor is, ha első blikkre tisztán kereskedelmi szempontok látszanak igazolni e jogot. Gondoljunk egy pillanatra Gus Van Sant és Alfred Hitchcock Psychójára, s lássuk be gyorsan, a nagy kudarcok példái is sokkal jobban kézre esnek, mint bármi más a tárgyban (mondhattam volna mást is, mondjuk, kapitálisabb buktát keveset) - tehát minden a bolti ügymenetet igazolja. Lám, az ezerszer kárhoztatott piac az innováció záloga, a remake-ek iránti olthatatlan fizető nézői érdeklődésnek köszönhetően a filmkészítés még azt a luxust is megengedheti magának, hogy olyasvalamiben bízzék, ami ugyan hipotetikusan eljöhet, de az elmúlt száz esztendő - minimum empirikusan - már bizonyította is az ellenkezőjét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mondott nézői figyelem alkalmasint nem is a remake-nek, hanem az eredeti műnek szól, lássuk, mit csináltak vele, akkor az is nyilvánvaló, hogy a remake az - ugyancsak tisztán üzleti alapú - 2. édestestvére, tudniillik a második részé. A remake az olyan második rész, ami azt a történetet folytatja, aminek nincsen lehetséges folytatása, vagyis elég érdekes utózmánya, illetve előzménye.
Mindezek fényében teljesen nyilvánvaló, hogy Robert Fuest 1970-es egyedülálló gyöngyszeme, az ...és hamarosan a sötétség nem kerülhette el a sorsát, remake-et kellett csinálni belőle. Voltaképpen kicsit el is késtünk a dologgal, kábé a VHS-korszak fénykorában kellett volna - először - elővenni. Nem is csak azért kiabált az újrázásért, mert folytatást vagy ilyen koraiévek-szerű előzést egyszerűen nem lehetne belőle fabrikálni, hanem azért is, ami a filmtörténet eddigi szakaszában szinte az egyetlen eszköz volt az újragyártók kezében: az átöltöztetés - hogy tehát ennek aztán biztosan jól áll majd az új ruha, mert amikor megismertük, kimondottan csupasz volt.
Úgy mondtuk, egyedülálló gyöngyszem, érvényes ez Fuest rendezői pályájára is, hisz ezenkívül semmit nem tudunk mondani róla, mondjuk az ...és hamarosan a sötétség egyenes ági műtörténeti előzményének tekinthető The Avengers című, 1961 és '69 között futó brit tévésorozatnak ugyan - az egyik - rendezője és dizájnere volt, de mindkét mű esetében sokkal inkább egy Brian Clemens nevű televíziós szakember volt tekinthető az igazi éceszgébernek. De nem is ez a lényeg, hanem a mondott pőreség. Az ...és hamarosan a sötétség egy olyan pasztell film, olyan minimál dráma, amit éppenséggel olyan tarkává lehet színezni, amilyet nem szégyell az utógondozó. Nos, e 2010-es nekiveselkedést jegyző, dettó múltatlan - eddig csupán rövidfilmeket jegyző - Marcos Efron egy cseppet sem bizonyult szégyenlősnek: beleadott apait, anyait, mindazt, amit megtanult - feltehetően a filléres mozikban - a horror műfajáról; munkája tipikus Fradi-kolbász, mindezzel együtt persze különösebb hozzáadott értékről a legőszintébb sajnálatunkra nem beszélhetünk a film kapcsán (pedig mikor kellett volna, ha most nem).
Horrort mondtunk, távolról sem véletlenül, bár az eredeti ismeretében kellett hozzá némi elszánás. Ugyan nem túl elegáns azt feltételezni, hogy lehetnek, akik nem látták az eredetit, de a műfaji gondjaink feloldásához némi segítséget nyújt, ha felidézzük a történetet.
Az ...és hamarosan a sötétség 1970-es eredetije két angol lány és a kontinens (hm, ez éppenséggel Francois Truffaut 1971-es filmjének a címe) sztoriját meséli el - a sikoltó rémületbe forduló, ma már (különösen moziban) felfoghatatlan gyanútlanságét. Két munkásosztálybeli brit csaj, két tipikusan viktimológiai alapeset (az egyik, aki megússza, a másik, aki még véletlenül sem) átugrik Franciaországba, egy biciklitúrára felfűzött pasizásra, s jóval előbb tűnik fel a nézőnek, mint nekik, hogy nem lesz ennek jó vége. Gyanúsan rossz tekintet és sietve összehúzott függönyök között járnak, valaki csak annyit mond nekik, hogy: rossz út, rossz út. S amikor a képek, a beállítások már kiszúrják a néző szemét, be is következik a rossz: eltűnik az egyik lány, s hamarosan megtudjuk, nem ő volt az első ezen az úton.
Fuest filmjében nincsen olyan jelenet, amire ma azt mondanánk, hogy különösebben erőszakos lenne, van némi kergetőzés, s az egyik szekrényből előkerül egy hulla is, de gyilkosságot nem látunk, akit fejbe vágnak egy kővel, feltápászkodik. Véres arcának maszkmesteri kikészítése nyilván más lenne máma, de mindettől a film nem lesz horror. Csakhogy mégis az, teljesen az. Jó szemre vall, hogy 2010-ben már a főcím előtt kifejti erre vonatkozó meglátását Efron, s a későbbiekben is engesztelhetetlen a kérdésben. Csakhogy ma már nem lehet pusztán a horror háttéreszközeivel horrort csinálni, Efron próbálkozik vele ugyan, de minduntalan azon kapja magát, hogy a primer eszközöket forgatja, ilyenkor aztán elszégyelli magát kicsit, majd újra belecsúszik valami trancsírkezdeménybe, hogy ismét visszahőkölhessen - a szégyenlős horror pedig fából vaskarika. Ma is - Fuest anno nem volt szégyenlős, csak alkalmazkodott fősodrú közegéhez. Mégis értő olvasatnak mondható Efroné, érti, mitől döglött akkor a légy, de a kor filmes környezete sajnos elmaradt valahol az eltelt negyven évben, így ennek a remake-nek a körülötte lévő légüres téren is át kéne evickélnie, ami végképp meghaladja az erejét. Nem is csoda, mert azt elfecsérelte Argentínára - az ő természetesen amerikai bakfisai ott kerekeznek, brutális természeti adottságok és már-már komikusan rosszarcú bunkesztániak között. Persze a remake alapszabálya mindent öttel megszorozni, de míg a 2010-es sztori együtt halad az 1970-essel, addig Efron mindent tízzel szoroz. Utána, amikor elválik a két történet, már nem oszt, nem szoroz. Csak próbál valahogy kijönni a ráborult karácsonyfa alól, amire az előbb még az árvák könnyét is képes volt ráaggatni (ez a tempó egyébként szimpatikus, noha kódolva van belé a kudarc - ám mi van, ha egyszer sikerül?).
Az ...és hamarosan a sötétség - a hitchcocki hagyományokból bőséggel és ugyancsak jó szemmel merítő elszántsága melletti - fő tudománya, hogy csak az éppen szükséges számú szereplő látszik benne másnak, mint aki valójában lenne. Csakhogy ez az "éppen szükséges és elégséges" szám nem korlátozódik csupán a tettesre és a gyanúsítottra, vannak a járókelők, a bámulók - az eredetiben sivár, érdektelen, természeti érdekességektől teljesen mentes vidéken járunk, az emberek döntő többsége nézéssel múlatja idejét - között is rangrejtve ácsorgók, akik nem is úgy néznek, ahogy a szemük állása okán várnánk tőlük. 2010-ben már mindenki hozza a kötelezőket.
Remake-et azért néz az ember, mert - még mindig - kíváncsi az eredetire, de eddig kizárólag akkor járt jól, ha inkább (vagy legalább a remake hatására) újranézte azt a rongyos régit. Most is így van persze. S különösen jól járunk, hisz' nincs nagyobb öröm annál a moziban, mint látni, hogy valamelyik kedvencünk kiállta az idő próbáját. Az ...és hamarosan a sötétség pedig kiállta. De egyszer úgyis elkészül majd az az újrázás, ami kiiktatja, ad acta teszi a régit - annál is inkább, mert a történetek elfogytak már rég.
A 2010-es változatot a Gamma Home Entertainment, az 1970-est a B-Roll forgalmazza.
