Lemegyek alfába. Egy belvárosi könyvesbolt polcrendszere előtt állok, fölöttem a felirat: "vers". Élő és holt költők nevei cikáznak fáradt szemem előtt. Úristen, több ezer vers van ezekben a könyvekben. Reménytelen. Teljesen reménytelen. És ezek csak a verseskönyvek. Most irodalmi folyóiratokat forgatok. Még egyszer: úristen. Az utóbbi néhány év rangosabb folyóirataira szűkítem a kört. Már egészen biztos, hogy nincs remény, de Szlukovényi Katalin neve itt is, ott is felvillan. Lassan kinyitom a szemem. A pénztárnál állok, 1899 forint. "Szatyorba tegyem?" Legyen szíves.
Egy szatyor vers. Ennyivel lettem gazdagabb. Egészen pontosan hetvennyolc darab. És ez nem kevés egy elsőkötetes költőtől. Ami nagyobb szerencse, nem is túl sok. Első olvasatra a vágyakozás versei ezek. A nő egy álmos délután elterül egy kanapén, Győrben, Budapesten vagy New Yorkban, és kissé dohánykarcos, de mindenképpen
szexi hangján
az éppen távozó férfi felé szól: ugye, visszajössz még? Hát ilyen lenne a nyúlorrhang? A fiatal hölgy első kötete szerencsére nem tipikus első kötet, amennyiben létezik olyan egyáltalán. Szlukovényi nagyon erős intellektuális élménylírát művel, amely alól egyértelműen átsejlik, mondjuk így, a tapaszta-lat. Költői világán a transzparencia uralkodik, amelyet megalkotója - aki történetesen nő, de ez a tény a szerző beleegyezése nélkül nem jogosíthat fel a "költőnő" kifejezés használatára - keserű öniróniával ábrázol a más magánéleti tragédiáira különösen fogékony, tehát perverz, vagyis ideális olvasó legnagyobb örömére.
A befogadó felől nézve kis tra-gédiákat, a végzetet általában könnyed, játékos hangon ábrázolja, amellyel ugyan nincs egyedül a kortárs magyar lírában: "Alig húsz perc beszélgetés után / tudtam, hogy évek óta téged várlak, / stimmel keresztneved, foglalkozásod, / szülővárosod, felekezeted" (Első csók), de aztán megvillan az a Parti Nagy Lajos által is emlegetett nyúlorras bizonytalanság, mégpedig egy ilyen verszárlatban: "De hiába sejtek előre mindent: / a hívószó csak vágyódhat a rímre, / az utolsó szó joga nem az övé." A biztonság, ahogy a formával bánik vagy éppen elbánik, majd minden versén átüt, legyen az szonett vagy haiku. Akad olyan darab, amely úgy sodor a mélybe, hogy mire a végére érünk - és ez másodpercek kérdése csupán -, már kételkedni kezdünk, egyáltalán érdemes-e Sziszüphosz után visszamászni a hegyre: "Az ember végül, mint a nyál, / úgy elkenődik, s e lapos- / tetű-feeling oly alapos, / hogy alig moccan, eltanyál" (Sík). Holott ezt a verset, ahogy a mottó is figyelmeztet, éppen lassan, tűnődve kell(ene) olvasni. Az emlékezet pontossága, a jéghideg sebészi pontosság, ahogy önmagát feltárja a költői én, már-már nyugtalanító. Feloldást a bravúros optika eredményez, amellyel Szlukovényi akarva-akaratlanul rögzíti és láttatja az el(l)esett pillanatokat. Nézzük a Romeltakarítás című remeket: "A Johnny Cash CD-det hallgatom, / a Solitary Mant: mikor ezt hoztad, / először voltam veled egyedül. // Olyan rég próbállak az életemből / kitakarítani, és közben félek, / mi van, ha egyszer tényleg sikerül?"
A költői én tárgyai a szerelem hiánya által léteznek, a hiány ad formát e mikrovilág jelenségeinek, és ez a hatásmechanizmus remekül működteti a rezignált költői nyelvet: "Átforrósodó asztalon, / vázában karcsú nárcisz áll, / ábrándozik oldalra biccent / fejjel, és árnyékodra vár" (Verandán). Az általa elkerített valóságban a tárgyak viszonyulnak a költőhöz, ráadásul vegyes érzelmekkel. Magától értetődik, hogy hol szomorúak, hol vidámak, attól függően, hogy a megénekelt szerelmi kapcsolat éppen mely fázisába érkezett. Megtudhatjuk például, hogy
egy sült csirke bármire képes,
ha nem sütjük a kívánt ideig, és bizony könnyen elronthat akár egy felhőtlen szórakozást ígérő állami ünnepet is: "A forradalmi megemlékezők / tömege elnyelt, déltájt kerültél meg. / Úgy meredtem a sültcsirkére, mint ki / most fogja fel: halott húsát eszi" (Chicks).
Ha a "sok szenvedést!" örök ér-vényű jó tanácsa mellett érvelünk, akkor az igazi szerelem mindig reménytelen, ördögi kör, s így a legtisztább következetesség. A gyerekek hajlamosak leegyszerűsíteni a világot, és azt hinni, hogy a sze-relmesek egész nap egymás kezét fogják, s már soha el nem eresztik. Aztán a gyermekkor véget ér, magányos kezek lógnak a levegőben, súrlódnak combokhoz, vagyis maradnak kihasználatlanul. Aki jól ismeri ezt a "szerva itt, csere ott" állapotot, annak van csupán esélye arra, hogy jó alanyi költővé váljék. A Kísérleti nyúlorrt olvasva úgy tűnik, Szlukovényi Katalin behozhatatlan előnnyel indult: "Tökmindegy. Nyelved hegyén a cukor, / a hó ujjad begyén: elolvadok, / s lehunyt szemmel, mohón és boldogan, // egymás elől egymásba menekülve / felejtjük el megint, hogy mind a ketten / beláttuk, milyen kilátástalan" (Tűzszünet).
Képzeljük magunkat a húsvéti nyúl helyébe, aki már tudja, mi vár rá húsvét után.
Alexandra Kiadó, Pécs, 2005, 105 oldal, 1899 Ft
