Ezerrel az örökkévalóba (16 Horsepower: Low Estate)

szerző
m. l. t.
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Zavarban leszek év végén, amikor megismételhetem, amit írok, ráadásul már most is régi történet. A 16 Lóerőről szól, és hozzá az olyan kritikusi fordulatokról, mint amilyen az év lemeze, az év zenekara vagy valami hasonló elragadtatott. Más kérdés, hogy az, valóban.

Zavarban leszek év végén, amikor megismételhetem, amit írok, ráadásul már most is régi történet. A 16 Lóerőről szól, és hozzá az olyan kritikusi fordulatokról, mint amilyen az év lemeze, az év zenekara vagy valami hasonló elragadtatott. Más kérdés, hogy az, valóban.

Természetesen elfogult vagyok. Szívem szerint azzal folytatnám, hogy még sosem hallottam ehhez foghatót, csakhogy egyet kell értenem egy amerikai kollégával abban, hogy a 16 Lóerő kikeverhető a Gun Club, Nick Cave és Woodie Guthrie színeiből. Már legalábbis nagyjából. A most megjelent Low Estate-ből, valóban, szemmel láthatóan integet Cave; azt a benyomást keltve, hogy ha átmenne countryba, valahogy így szólalna meg. És ha hozzáadjuk, hogy a lóerős David Eugene Edwardsnak ugyancsak a Bűn és bűnhődés a kedvence, továbbá neki is biblikus képek tornyosulnak a látókörében, nem is tűnhet olyan betegesnek ez a spekuláció. De nekem úgy is jó, ha azt írom, még sosem hallottam ehhez foghatót. Mondom, én elfogult vagyok.

Ismételjünk kicsit. A 16 Lóerőt alapító David Denverben nőtt fel, a nagypapa prédikátor, a nagymama temetési menetekben énekel, a szülők lovakat tartanak. Mintha egy vadnyugati sztori peregne előttünk, belefér az a népdal, melyben tizenhat ló húzza egy asszony koporsóját a temetőbe, és belefér, hogy David nekivág - szerencsét próbálni - Los Angelesnek. Egy filmstúdióban ácsol díszleteket, ott jön össze a francia (dobos) Jean-Yves Tolával. Úgy térnek vissza Denverbe, hogy megvan a dolog. Amikor David haverja, Keven Soll is beszáll, készen van a zenekar. Teljesen készen. Felvesznek egy hatszámos demót, legyen mit a rádióknak, szervezőknek, apróbb kiadóknak küldeni, és azonnal lecsap rá a világ egyik legnagyobb lemeztársasága. Happy end. 1995-öt írunk, s mire világszerte megjelenik a 16 Horsepower című bemutatkozó EP, a zenekar már túl van a (tavalyi) Sackcloth ´N´ Ashes album felvételén. ´96 tavaszán pontosan tudom, miről szól az év, mondhatni úgy fest a helyzet, mint idén, csak most könnyebb, mert már ősz van. Meg azért is, mert megismétlődött a csodám.

Low Estate - ez volna a címe. A borító a századelőt idézi, David, hogy úgy mondjam, régimódi figura (egy letűnt világból keverednek elő a hangszerei, a bandoneon, a concertina, a tekerőlant, a bendzsó is); a Visions magazin interjújában egyébként azt olvasni, aki ezeket a szép fényképeket készíti róluk, amúgy csak teheneket, birkákat fotóz. Otthon vagyunk. Mindössze az tűnhet újnak, hogy négyre gyarapodtak közben. Valójában két ponton változott ősszel a felállás: a bőgős Keven Soll helyére előbb Rob Redick, majd Pascal Humbert került (vele már játszott David egy Passion Fodder nevű zenekarban), míg negyediknek Jeffrey Paul társult. Hegedül, gitározik, csellózik, énekel.

A Low Estate attól és úgy nagyszerű, amitől az volt a Sackcloth ´N´ Ashes is; ez a zenekar onnan indult, ahová megérkezni szokás. Ha nagyon muszáj különbséget tenni, akkor elmondható: az új lemezen folkosabb a folk és (főleg) rockosabb a rock, nyilván a basszus és a másik gitár. Appalache-i Hillbilly-Wave-Pop - írják róla, és ha ez a meghatározás arra céloz, hogy a 16 Horsepower zenéjében eggyé válik a tradicionális folkzene és a rock ´n´ roll, akkor talál. Ezeknek a daloknak ízes, szagos, érzéki testük van, mégis jobb´ szeretnék arra a transzcendensre találni szót, amitől, hogy is mondjam, ragyog a sötét. Amitől... - de nem folytatom. Azt tartja David a kritikákról, egyik nap felkapják, másik nap elhajtják a halál faszára, pedig ők semmi mást nem tesznek, csak húzzák a magukét. És mindegy, hogy egy fesztiválon vagy egy klubban, mindegy, hogy napközben vagy éjszaka, és mindegy, hogy a hallgatók révületbe esnek vagy táncolnak rá. "Aki ennél magasabbra tör, az mélyebbre zuhan."

Különben az év lemeze, maradnék ennyiben. Esetleg még ideírhatnék öt csillagot, de hogy venné ki magát így méricskélni az örökkévalót.

m. l. t.

A & M Records/PolyGram, 1997

szerző
m. l. t.
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...