Ennél persze jóval több érdeme van, amiket hosszú hasábokon keresztül sorolhatnánk, kezdve azzal, hogy a hetvenes évek közepén kiszállt az egyre nagyobb sikereket arató Genesisből, és nem sokkal később úgy tért vissza szólóelőadóként, hogy máris egy teljesen újszerű, egyedi hangzásvilág birtokosa volt. Ehhez később jött még egy és más, például filmzenék és az eléggé erőteljes világzenei löket, s így az angol énekes-dalszerző egyre inkább hivatkozási pont lett, valamint számos követőre talált - hogy mást ne említsünk, itt van a hanghasonmás Guy Garvey az Elbow-ból, akikkel Gabriel nemrég újra felvette a Mercy Streetet.
Az idén 64 éves mester magyarul szólítja meg közönségét, de 2-3 mondat után közli - így, magyarul -, hogy "nem rombolom tovább a nyelveteket", és aztán megmarad az angolnál; a dumáját néha feliratozzák. Közli, hogy a műsor három részből áll, és máris belevág az elsőbe Tony Levin hivatásos basszuslegenda társaságában. Egy zongorás új dallal nyit, benne egy kissé szándékosnak tűnő rontással és újraindítással, aztán színpadra lép a többi zenész is - a két vokalista csaj kivételével ugyanazok, akik annak idején a So albumot rögzítették vele, és az akkori turnén is részt vettek. David Sancious nyakában legnagyobb rettenetemre tangóharmonika lóg, de ezt szerencsére csak itt, a Come Talk To Me-ben szólaltatja meg, utána leül a szintetizátorhoz.
Az első rész a Shock The Monkey-val ér véget, illetve inkább a Family Snapshot közepén, és ekkor végre lekapcsolják a szokásos világítást, és rockkoncert lesz az akusztikus buliból. Mindez pont akkor történik, amikor végképp elegem lesz a mögöttem ülő két nőből, akik koncertnézés helyett hangosan dumálva azzal vannak elfoglalva, hogy bejelentkezzenek a Facebookra az eseményről (egyikük megnézi a koncertjegyet, hogy helyesen írja ki a művész rendkívül bonyolult nevét). Szerencsére van egy-két üres szék a közelben, az új helyemen pedig rájövök, hogy a Secret World sokkal jobb szám, mint amilyennek régen gondoltam (a Solsbury Hill viszont mindig is ilyen jó volt). A második rész, avagy a főfogás végén kapunk egy új dalt is (Why Don't You Show Yourself), és aztán már jön is a desszert, ami nem más, mint ennek az egész turnénak az apropója, Gabriel főműve, a So album.
A Red Rainben természetesen vörös eső hullik a háttérben, és ha már itt tartunk, akkor érdemes megjegyezni, hogy a színpadkép, illetve az egész show sokkal puritánabb, mint amilyen az énekes 2004-es budapesti koncertjén volt. Gabriel annak idején a Genesisszel lényegében feltalálta a rockszínházat, és mindig is jellemzőek voltak rá a szándékosan eltúlzott külsőségek, most viszont minimalistább minden, legalábbis ami az eszköztárat illeti. Ezúttal viszont - talán éppen ezért - bizonyos gesztusok még teátrálisabbnak tűnnek: a menekülés a reflektorok elől, a földön fekve éneklés és a Sledgehammer közben előadott "hülye járás" mesterkéltebb, mint a legutóbbi turnén látott színpadi biciklizés vagy éppen a Flaming Lips által is előszeretettel használt átlátszó gömb. A zenei produkció ettől még persze hibátlan, leszámítva az időnként széteső hangzást és a kissé eltúlzott női énekrészt, ami egyrészt a (Kate Bush hiányával tüntető) Don't Give Upban, másrészt a harmadik részt záró In Your Eyesban válik túlságosan hivalkodóvá.
Végül aztán kiderül, hogy Gabriel szerencsére hazudott, ugyanis jön még egy negyedik rész is, a desszert desszertje, előbb a zongorás Here Comes The Flooddal, majd a Tower That Ate People-lal, ami világossá teszi, hogy Trent Reznor is mennyit köszönhet az egykori Genesis-vezérnek. A zárás a Biko, és aztán tényleg vége: a kábé kétharmadig telt Aréna nagyon hálás, és csodálja ezt a nem éppen fiatal úriembert, egyrészt, mert nem izzadta magát halálra a masszív fekete zubbonyában, másrészt meg, mert még ennyi idősen is ilyen jó formában van, főleg, ami az énekhangját illeti. Oké, a Don't Give Upban már nem énekli ki azt a bizonyos magas hangot, de ennyi a minimum, amit az ember egy ilyen életművű előadónak megbocsát.
Papp László Budapest Sportaréna, május 6.
