n "A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve." E némileg avétosnak tűnő közmondás különös értelmet nyer, ha a filmművészet felől közelítjük, pláne, ha a magyar felől. A kiállás az alsó kutyákért legalább annyira ambivalens, mint nemes hagyománya a hazai filmkészítésnek, nincs is okunk panaszra, ha csupán a szépre akarunk emlékezni. Arra hát, mi másra. Ezért aztán mondhatjuk nyugodtan, az esetek döntő hányadában ez a pokol nem a zsöllyében élhető át, de a vásznon mutatja magát. Ott járunk néha, ahová semmi pénzért be nem tennénk a lábunkat, s tényleg csak ritkán vannak ezzel így az alkotók is.
Szerencsénkre most Böszörményi Zsuzsa nem hagy időt a morfondírozásra, hogy akkor a világ, amit mutat, az igazán olyan-e, vagy csak a Rózsadombról hat olyannak. Belecsap menten a lecsóba. Gondolom, egy leánynevelő - ahol már attól is kibukik az ember, ha az intim szféráján kicsit belül lakkozza a lába körmit egy muszájpimasz lakótársa -, simán elmegy pokolnak. Sebaj, mindjárt itt a szabadulás.
Böszörményinél minden pokolból van kijárás, de legtöbbször egy másikba, csak a végén hagyja nyitva a kérdést, s ezt éppenséggel tekinthetjük hepiendnek is. Gusztus dolga, aki rossz kezdetnek nevezi ezt, az sem jár messze a valóságtól. Az efféle igyekezet persze a filmen is feltűnik mindgyakran, "jaj, csak ne járjunk messze az igazságtól". Macska tudja, hogy mennyit ér közel járni a valósághoz, sőt voltam én már boldogtalan moziban, amikor épp szügyig jártunk benne. Jó, nem jó, egyre megy, az mindenképpen szerencsétlen, ha nagyon látszik az igyekezet. Talán ezúttal a párbeszédekre kellett volna kevésbé ügyelni, kicsit odavetettebben esetleg természetesebbnek hatottak volna. Ha kevesebb közlő funkcióval terheljük, s többet bízunk a képekre, akkor. Itt többször míg a szöveg közöl, a kép jó dolgában lírázik, mit csináljon, szabad ideje van. Tudom, ez elmarasztalóan hangzik, de megvannak a maga örömei. Böszörményi képei minimum magukkal ragadók, mindent elmondani igyekvő bőbeszédűsége pedig a világmegváltás kamaszos hevével emel fel. Itt aztán minden egyes szereplőnek megvan a maga regénye, ahány arc, annyi sorsszimfónia, annyi korrajz: ember a rá mért időben. És sajnos pont ennyi filmre is lenne szükség, de csak egy van momentán, s az így kicsit olyan mindent bele lett. S ennek Sztanyiszlavszkij örülne a legjobban, micsoda alakításokat lehetne kibontani ezekből a sok félig se fölrakott sorsokból! Nincs is ez másként, a fellépő művészek - egyéb dolguk nemigen lévén - alakítanak. Mondhatnánk, a rendezőnek iszonyú mázlija van, hiszen ilyen esetben teljesen lejátszott meccs átesni a ló túlsó oldalára, de most ez, elhagyható kivételtől eltekintve, mégsem következik be, a színészek arányérzékükkel tüntetnek. Persze miért lenne ez mázli? Végtére is Böszörményi választotta őket, s nyilván az ő utasításai szerint fogták vissza magukat. Csak azért nem említjük meg külön (a színre lépésük sorrendjében) Györgyi Annát és Fullajtár Andreát, mert mit szólnának a többiek.
Történt egyszer, kábé tizenkilenc évvel ezelőtt - nem árt utánaszámolni, a nyolcvanas évek második felében -, hogy egy nagy elme, egy komoly tudós fékezhetetlen leánya nagy galibát okozott. Vad volt a lány, olyan, aki mindent, de mindent akart, és azt is azonnal. Úgymaradás lett a vége, megesik. Tizenhárom évesen is. Ráadásul a tettes egy"cigány" volt. És sajnos az a nagy elme nem bizonyult nagy léleknek. Annyi tellett tőle, hogy vásárolt a lánynak egy személyi igazolványt, amivel szülhetett úgyszólván inkognitó. Ah, a rendszerváltás előtti intelligencia csődje. Mi lehet az ilyen hozzáállás következménye? Kudarc, könnyek és szenvedés, kudarc mindenhol. Életek sem válthatták meg az eredendő bűnt, máig szedi az az áldozatait. Az egykori vad kamasz a szülés után az első villanyoltáskor világgá szaladt, mi persze megtaláljuk Kanadában: lesújtó nyomor lett a minden akarásából. S aki az igazolványát adta a mahinációhoz, csak úgy rászáradt a bűnös atyára, elvette mindenét, most is szipolyozza, de mire megy az egésszel, elhagyottság, cifra nyomorúság, ami kijut neki.
És megint jön egy lány... hozza terhét ő is. Új idők, új remények, dehogy mindent, ő csak egy kicsit könnyebb életet szeretne, amiért a gyereke se lenne tán túl nagy ár. Menne bérszülni Kanadába, ahol az összes utcát a királynőről nevezik el, és állítólag sok a delfin. Terhes kicsi nő a repülőn, csempészáruként visz egy magyart. Hogy hogy kerül ide Kati Outinen, az még ennél is bonyolultabb, hisz arra aztán végképp nincsen ideje a filmnek, hogy az ő motivációival is bajlódjék. Publicisztikai ihletésű alakját nyilván hasonmód formálná meg bárki, persze helyes, szép nagyon - tudják, hogy értem -, s ha az események nem sietnének annyira, meg is idézné a Kaurismäki galaxist (amire persze semmi szükség nincsen), de jelenléte így is egy félrefogott akkord. Viszont aki nem úgy megy el filmrendezőnek, hogy az én filmemben majd Kati Outinen (Rudolf Hrusinsky, Alekszandr Kajdanovszkij vagy a bendzsós a Sabatából) fog játszani, az el se menjen.
Mindazonáltal a film mégsem az atya bűne körül forog, hanem annak egy kései, voltaképpen váratlan következményét követi. E mai mese adja azt a keretet, amelyben ez ősbűn egyáltalán szóba kerülhet, s ennél a szóba hozásnál nem is jutunk tovább, nem is jutunk mélyebbre. A keret pedig nem több líraian felrakott sajtóinformációk leporellójánál. Az önmagát ismétlő privát történelem aktuálisan bajba jutott gyereklányáról nem sok minden jut az eszünkbe. Csupán megoldva szeretnénk látni a sorsát, aggódunk érte kicsit, jaj, mi ki nem jutott szegénynek. A történet pedig igyekvőn elébe megy e letudási ambícióinknak, pedig esküszöm, nem ez lenne a dolga. Nem szabadna így elengedni minket, ezzel a hazugul kívülálló megnyugvással - így ez nem a mi esetünk, olyan, mintha valamelyik kereskedelmi műsorban látnánk, a következő mosóporajánlatnál elfelejtjük.
Kár, mert Böszörményi Zsuzsa embersége és invenciója sokat ígért, nem kellett volna ennyi mindent elhadarni. Ám ha a szépséggel beérjük, nem maradunk kapatlanul.
Turcsányi Sándor
Forgalmazza a Mokép
