1958-ban szűk három hónapnyi intervallumon belül született három emblematikus amerikai popsztár, akik közül Michael Jackson már nincs az élők sorában, Madonna pedig a sokadik megújulás után sikeresen megindult az érdektelenné válás útján, míg Prince továbbra is állja a sarat: karrierje negyedik évtizedében is releváns és hatalmas tömegeket megmozgató előadó. Persze neki sincsenek már olyan szintű lemezsikerei, mint a nyolcvanas/kilencvenes években, de élőben a létező legmagasabban jegyzett előadók elitligájának tagja, és például az előbb említett Madonnával szemben még csak véletlenül sem vetült rá soha a playback gyanúja. Minek is, hiszen rengeteg hangszert magabiztosan kezel, emellett profi zenészekkel veteti körül magát, és a hangja ennyi idősen, 53 évesen is ugyanolyan jól szól, mint mondjuk a karrierje kezdetén.
Amikor a minnesotai születésű Prince elkezdett ismertté válni Magyarországon úgy 1983 körül a 1999 című albumnak és slágernek köszönhetően, valószínűleg csak a titkosszolgálati ügynökök tudhatták, hogy addigra már túl volt négy nagylemezen, melyek közül az első (For You, 1978) még szinte semmilyen visszhangra nem talált a hazájában sem, a következő három (Prince, 1979; Dirty Mind, 1980; Controversy, 1981) viszont már megalapozta a világhírnevet.
Már ezek az albumok is megmutatták, hogy őhercegsége nemcsak a funkos alapú fekete zenékből (James Brown, Earth Wind & Fire, Sly & The Family Stone, Stevie Wonder), hanem a dzsesszből (Miles Davis, Duke Ellington) és a rockból (Jimi Hendrix, Led Zeppelin) is merített. Szintén feltűnő volt a totális kreatív kontroll és a hangszerek feletti uralom: a For You dalaiban például rajta kívül senki más nem zenélt, ő viszont amolyan Mike Oldfield-os módon 23 hangszert szólaltatott meg. A harmadik fontos motívum pedig a mindenen átütő, szinte fojtogatóan erotikus hangulat volt, mely a mai napig Prince legfontosabb stílusjegye, olyan szinten, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy bármi máson járjon az esze (a szülői figyelmeztetéseket is miatta kezdték a sikamlósnak ítélt lemezek borítóira ragasztgatni). Érdekes, hogy énekhangja, mozgása és megjelenése miatt sokan hitték melegnek, pedig nem az - így Martin Gore-t, Nicky Wire-t és Robert Smitht megelőzve simán Mr. Nelsoné lehetne a "melegnek tűnök, de nem vagyok az" zenészverseny aranyérme.
A már említett 1999 meghozta az első top 10-es helyezéseket, de az a dal, illetve album, ami végleg szupersztárrá avatta Prince-t, a Purple Rain volt 1984-ben - még úgy is, hogy igazából egy színvonaltalan musical (amúgy Oscar-díjas) zenéje. A nemcsak hangzásában, hanem videoklipjében is hendrixes indíttatású címadó sláger sokak szerint a nyolcvanas évek legjobb dala, de a műanyagos hangzás ellenére a többi szám is kiállta az idő próbáját. Innentől pedig jött a feltartóztathatatlan tarolás: top 10-es slágerek tömkelege (Raspberry Beret, Kiss, Sign O' The Times, You Got The Look és a többi), zseniális lemezek, többek között a Sign O' The Times és a borzalmas borítóval ellátott Lovesexy, több tehetség (The Bangles, Moris Day & The Time, Sheena Easton, Sheila E., Vanity 6, Wendy & Lisa) felkarolása, saját mozifilmek (Under The Cherry Moon, Graffiti Bridge) rendezése. Hogy mekkora hatású előadó volt már a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján, azt jól mutatja, hogy a nála közel húsz évvel idősebb Tom Jones neki köszönhette a máig tartó reneszánszát, illetve hogy egy elfelejtett dala is világsztárt csinált Sinead O'Connorból.
Prince ekkortájt még a rosszból is jól jött ki: a Tim Burton-féle Batmanhez készített soundtrackje óriási siker lett, még akkor is, ha a kritikusok nem szerették, és az sem csoda, hogy a Haláli hullák hajnalában ezt a korongot vágják a főszereplők a zombik fejéhez a Purple Rain és a Sign O' The Times helyett. Az 1991-es Diamonds And Pearls viszont megint csúcslemez lett, elképesztő slágerparádéval (halld főleg a Creamet, a Gett Offot és a címadó dalt) - kísérőzenekara ekkor már nem a Revolution, hanem a New Power Generation névre hallgatott. Nem ez volt az utolsó névváltoztatás, sőt innentől kezdve - a My Name Is Prince című dal ellenére - egy darabig őt sem hívták Prince-nek: volt ő The Artist Formerly Known As Prince vagy csak szimplán The Artist, illetve az emblematikus, violinkulcsra emlékeztető logója miatt The Love Symbol vagy csak szimplán Symbol is.
Hogy a Warnerrel kötött szerződéséből mielőbb kiszállhasson, a bizonytalan névidentitású művész nekiállt gőzerővel lemezeket szülni. De amíg a nyolcvanas években a szárnyaló kreativitásnak köszönhetően adta ki sorjában a lemezeket, addig itt már másról szólt a termékenység, és ez persze a színvonalon is megérződött. Volt, hogy egy évre több album is jutott, az 1995-ös évet követően pedig kicsúszott a kislemez top 10-ből - úgy tűnik, mindörökre.
Az új évezred beköszöntével viszont visszavette a Prince nevet, és ha szép lassan is, de újfent nekiállt kritikai és üzleti sikereket aratni a Musicology (2004) és a 3221 (2006) albumokkal - mindazonáltal a legemlékezetesebb darab ebből a korszakból a régi szép időket idéző Planet Earth volt 2007-ben. Persze azóta is rendületlenül jönnek a lemezek (legutóbb a 20Ten tavaly), és bár Prince az utóbbi időben inkább a szerencsétlenül elsülő beszólásaival (például azzal, hogy "Az internet ugyanúgy kimegy majd a divatból, mint az MTV") irányította magára a figyelmet, azért mégiscsak egy megkerülhetetlen előadóról van szó, akit nem szabad kihagyni a Szigeten.
Nagyszínpad, augusztus 9., 19.00
