Magyar Narancs: Elég szövevényes a családi háttered. Ez nyilván befolyásolja, inspirálja a művészetedet. Pontosan honnan is származol?
Eugene Hütz: Kijevben születtem, a szovjet időkben. Anyai részről munkácsi a családom, a nagyapám magyarul is beszélt, orosz meg ukrán az anyanyelvem, ahogy akkoriban Kárpátalján mindenkinek. Meg persze a cigány, mert a család másik része innen, az utca túloldaláról származik - ha azt vesszük, hogy cigányok mindenhol élnek. Alekszander "Szása" Nyikolájevics, az apám az első ukrán rock and roll sztárok egyike volt. Meridián volt a zenekara neve, tipikus hatvanas évekbeli rockbanda-név, bár név sem kellett volna nekik, mert csak az volt a fontos, hogy legyen egy elektromos gitár, ők legyenek a királyok, és övék legyen az összes nő. Természetesen ez a rockzenés háttér ugyanúgy befolyásolt engem, mint a cigány folklór, ráadásul a családban mindenki művész volt valamilyen módon. Anyai nagybátyám például cirkuszi akrobata volt, és a fia ma is a trapéz királya Ukrajnában. Én sem panaszkodhatom, van, amivel jól zsonglőrködöm.
MN: Mikor települtetek át Amerikába?
EH: Akkor, amikor a család lelkileg és gazdaságilag is végleg ellehetetlenedett. Folyamatosan kaptunk a szovjet rezsim ajándékaiból, a KGB-t is beleértve. Számíthattunk a politikai menekült státusra, ezért 1989-ben, az összeomlás évében kivándoroltunk. Akkor éppen sikeres voltam már Ukrajnában, de ezt ne úgy értsd, hogy hivatalos sztár, hanem ismert underground zenész. Kinn aztán visszajutottunk a gettóba, nagyjából mindent elölről kellett kezdenünk. Az ilyesmi persze nagy erőt ad, de így a családom újra legalulról kapaszkodott fel. New Yorkban a Lower East Side-on él az ukrán kolónia, és én még mindig ott lakom, hál' istennek. Már a kezdetektől ajánlották, hogy színészkedjek például, de nem akartam. Aztán egy nap megkerestek, hogy készítsek zenét egy filmhez, majd felkértek, hogy játsszam el mindjárt a főszerepet is (Minden vilángol). Szimpatikus volt a rendező, Liev Schreiber, ezért elvállaltam, és sikeres lett a próbálkozás.
MN: A zenében gyorsabban sikeres lettél, nem?
EH: Hát, azért baszottul nem volt gyors az a siker. Amikor te a Sziget Fesztiválon láthattál, akkor már nyolc éve játszottam a Gogol Bordellóval. Tíz éve létezik a zenekar, és előtte volt két másik csapatom is. Talán a Bartók Béláról elnevezett bandáról lehetett hallani.
MN: Bartók is hatással volt a zenédre?
EH: Segített észrevenni, hogyan kell bánni a népzenével. Miként érdemes felülírni a régi melódiákat és vice versa, hogyan írhatok a hagyományostól inspirálva teljesen új műveket. Vagyis hogyan ne legyek Goran Bregovic és a hozzá hasonlók, akik olyan zenék alá írják oda szerzőként a nevüket, amelyek már évszázadok óta léteznek. Vér nevetséges. Persze jó üzleti húzás, de számomra az üzlet a zenében semmire nem válasz. Az energiák megszerzése és továbbadása érdekel, ami nem váltható aprópénzre. Hogy jobban megértessem veled a Gogol Bordello történetét, látnod kell benne azt az optimizmust, amit a családomból hoztam, és ami nélkül nem tudnám elérni a sikereimet sem. A zenémről nagyon sokáig azt tartották, hogy partikuláris, emészthetetlen és eladhatatlan. Ezt jelentette nekem az underground, és ezt nyomtuk a zenészeimmel együtt a néhány ezer fős közönségünknek, az egészségünk és a pénzünk kárára. Ma már sok mindenki felfedez bennünket, és rájönnek, hogy jó a zenénk, de ez Tom Waits esete, aki ugyanazt nyomta évtizedek óta, amikor egyszer csak kikiáltották újféle művészetnek az övét.
MN: Azért ez mégis jobb, mintha soha nem ismerték volna el.
EH: Persze. De néha az egy éjszaka született siker mögött tizenöt év kemény munka áll. Dolgoztam egy csomó helyen, színházban, meg dj-ként klubokban. Olyan balkáni cigányzenét játszottam, amiről addig New Yorkban senki nem hallott. Úgy néztek rám, mintha az űrből pottyantam volna oda.
MN: Legalább tudod, hogy honnan jöttél, és most is jól érzed magad a tieid között. A Szigeten akkor értettem meg, hogy mit jelent az általad hirdetett gipsy punk revolution, amikor a koncerted után nem a VIP-büfében ünnepeltetted magad, hanem elmentél partizni a Roma Sátorba, ezzel is legitimálva a cigányságodat.
EH: Mindig ez történik velem, ott érzem jól magam, ahol a testvéreim vannak, legyek éppen Magyarországon, Spanyolországban vagy Amerikában. A világon mindenhol élnek olyan cigány barátaim, akik bármikor készek a közös improvizációra. A rockzene világában ritkábban jó élmény az együttműködés. Az Asian Dub Foundation nevű zenekarral, a La Phase-zal, illetve Madonnával voltak közös felvételeink, amelyek, hát, enyhén szólva túl lettek púderezve. Ez úgy megy, hogy megrendeli egy lemezcég, videót kell készíteni hozzá, aztán amikor kész a felvétel, már hallani sem szeretnéd többé, mégis eladják. Túl sok a hercehurca, aztán mire megjelenik, el is felejtheted. A cigányokkal meg találkozunk csak úgy, játszunk, élvezzük mi is meg a közönség is, készül egy felvétel, aki akarja, megveszi, aztán jöhet a következő. Érzelem és lélek van benne. New Yorkban Yuri Yunakov és Ivo Papasov a balkáni zene dinoszauruszai, ők bolgár-roma esküvői zenét játszanak. Boban Markovic talán nem annyira, de a Fanfare Ciocarlia és a Kocani Orkestar is az ő lenyomataik, persze nagyon tehetséges lenyomatok. Amikor közös felvételt készítettünk, azt kiadhattam függetlenül, nem kellett lemezcéget szerződtetni, meg az összes szar promóciós procedúrát végigcsinálni, és őket hívom segítségül, ha turnézni szeretnék. Na, ez a cigány underground.
MN: Miért mondod ezt olyan dühösen?
EH: Nem dühös vagyok, hanem átkozottul izgatott, ha erről beszélek. Ma itt, holnap meg Norvégiában mutathatom meg az ismerőseimnek az új lemezt, és ünnepelhetünk. Például azt, hogy a cigányzene értéke száz százalékkal felment az utóbbi pár évben, és pozitívabb lett az egész cigányság megítélése. Mindemellett persze elég elzárt világ a miénk. Nem tudok úgy leszállni egy állomáson, hogy valaki ne ismerjen valakit, akit én ismerek. Amerikában más a helyzet, ott sikeresek a cigányok, már mindenkinek megvan a maga autókereskedése, és bizonyos törzsek szóba sem állnak egymással.
MN: Amiről most beszélsz, az már maga a "cigány politika", nem?
EH: Az igazi cigányzenekarok láttatni akarják a cigányság szociális és politikai problémáit. Végső soron a Gogol Bordello tevékenysége is arról szól, hogy láttassuk magunkat, és hallassuk a hangunkat. Szükség van a cigányság politikai mozgalmaira, mert a második világháború után a romák pánikba estek és szétszaladtak a világban, ezért sok minden rosszul sült el, például hiányzik a politikai képviseletük. Az a jó, ha a társadalomnak és a politikának is számolnia kell velünk.
MN: A zenészeid nemcsak romák, hanem sokfelől jöttek. Hogyan találkoztatok, kik ők?
EH: Baromi hosszú lenne elmesélni az életüket. Különféle nációkból jöttek, és mind különleges emberek, sokat tesznek bele a zenekarba. Talán az a legjellemzőbb rájuk, hogy Gogol Bordello-zenét játszanak. Hogy valaki tag lehessen nálunk, ahhoz elsősorban mentális és fizikai kondíció kell. Folyamatában működik a munka, olyanok vagyunk, mint a hógolyó. Egy szál gitárral kezdtem egyedül, aztán lettünk duó, majd trió és így tovább.
MN: Mennyiben újdonság az új lemez?
EH: Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy milyen volt a Rolling Stones 1969-ben, és milyen most. Lényegében ugyanaz, de mindig írok új számokat. Olyan embereknek való az új lemez, akik szeretik a meglepetéseket. Garantálom, hogy táncolni fogsz, és nevetni meg sírni is.
MN: Ki készítette a nyakadban lévő, szarvast ábrázoló csúzlit?
EH: Mágikus ajándék, egy indiántól kaptam Arizonában. Van ott egy olyan rezervátum, ahol kétszáz éve élnek együtt apacsok és cigányok. Meghívtak, hogy töltsem ott a tavaszt.
MN: Együtt fogsz zenélni velük?
EH: Persze, a gitáromat mindenhova magammal viszem.
- sisso -
Nem a zene: a koncertKét korábbi budapesti fellépésük meg a terjedő jó hírük bőven elég volt ahhoz, hogy megtöltse és kellemesen föl is kavarja az A38 gyomrát, bár a hivatalos kezdési időpontban ezt még nem érzékelhettük; azt is csak sejthettük, hogy így legalább elépihenhettünk a következő óráknak. Dj Scratchy kelet-európai roma zenéi, majd a derekasan lendületes, letisztultnak is mondható francia előzenekar, a La Phase punk-skája máris mozgásba hozta a többségében lendületesen sokasodó tizen-huszonéves, hamar alkoholvidám közönséget. Így aztán, mire Hütz és bandája - csupa kellőképpen meggyőző arc - színre lépett, már meg is volt a tomboló siker. Aki azonban magából kifelé, tehát a zenére is megpróbált figyelni, az hamarosan kénytelen volt kihátrálni a színpad előteréből, és nem csupán a testi épséget veszélyeztető, nekihevült pogós ütközések elől, hanem azért is, hogy kiszabadulhasson a meglehetősen túlvezérelt hangzás sűrűjéből. A kijárat közelében aztán valamivel jobb volt a helyzet, bár azon a tájon is úgy tűnt, hogy a Gogol Bordello lendülete és népszerűsége együttesen immár túlfeszíti a hajó eresztékeit. Itt már tisztábban hallatszottak a szólamok, bár még mindig lehetett sajnálkozni azon, hogy mennyivel összetettebb élményt nyújtana a kifinomultabb és mértéktartóbb hangosítás. A zenei élvezet korlátaiért azonban bőséges kárpótlást nyújtott maga a koncertélmény, a hangulat, a zenekar dinamizmusa, a legszebb várakozásainkat is túlszárnyaló, magas hőfokú, szinte dühödt önfeledtség, amelynek boldogan váltunk táncoló részesévé. Közben pedig újból és újból viszszakívánkoztunk a sűrűjébe, hogy szorosabban benne maradhassunk a zenekar erőteljes színpadi jelenlétének bűvkörében, amely kétségkívül fontos eleme volt a mulatságnak. Remek, mulatós este volt. - kyt - |
