Most mit mondjak, maradt nekem ez a DVD - s hozzá egy tál savanyú szőlőÉ -, még jó, hogy csak tavalyelőtt jelent meg. God Is In The House.
Hát akkor hadd szóljon!
Cave éppen olyan testtartással áll neki az éneklésnek, mintha bokszolna. Henry Rollins is így szokta, csak míg ő egy szál klottgatyát visel, addig Cave sötét öltönyben van - jó, jó, a végén majd lekerül a zakó és a nyakkendő, s szolidan mondva, az ing is meglazul. Láttuk így már párszor.
Lényegében Cave zenéje is így fest: együtt az elegancia és a "kivetkezés", tessenek csak nézni, már az első számban. A Do You Love Met követő Oh My Lordban sincs ez másképp - mondhatni, már a koncert kezdetén túl vagyunk mindenen. Íme az Isten háza: himnikus ragyogás és eksztatikus szenvedély.
Persze nem minden papsajtÉ Legalábbis én úgy látom, az a két album, amely megelőzte ezt a turnét, jóval fontosabb Cave személyes "mitológiája", mintsem a Bad Seeds-életmű szempontjából. Zömmel letisztult-meghitt, s alkalmasint egy szál zongorára írt dalokból állnak, a The Boatman's Call kimondottan, a No More Shall We Part mértéktartóbban. A háttérben új szerelmek, új házasság - Susie Bricktől ikrek, s közben egy eredményes elvonókúra -, végül is tiszta sor. Csak hát az "ára" is megvan: amikor az And I Sat Sadly By Her Side, aztán a God Is In The House, a We Came Along This Road, a Hallelujah, majd az Into My Arms kerül sorra, bizony gyakrabban "ül le" a hangulat a kelleténél. (Mi mást tehetne: a tizennégy számból hét erről a két szordínós albumról való.)
Hanem a többiÉ - ej, azokban nincs irgalom! Azokban annyi izzás és robbanás, annyi téboly és végzet feszül, hogy az embernek semmi kedve a dramaturgiai ellenpontozásokon rágódni, s örül, ha megússza szárazon. Ez megint csak páratlan előadói zsenialitása Cave-nek: még egy nyamvadt televízión keresztül is borsózik tőle a hát. És persze páratlan szerzői zsenialitása is, hiszen ezekben a számokban - máris mondom: a Red Right Handben, a Papa Won't Leave You, Henryben, a The Mercy Seatben és a Saint Huckban - éppúgy megtörténhet bármi, éppúgy örvénylik valami sötét rejtély, mint mondjuk Cave tizenöt évvel korábban írt regényében. Szerelmi és mennyei líra ide vagy oda, ebben a pasasban kezdettől ugyanaz a kontinentális pokolgép ketyeg. Sőt. Az utóbbi két-három évben, hál' isten, egyre szívesebben "játszik a tűzzel".
A "tűzvonalból" nem a koncertet záró gyilkos balladát - a The Curse Of Millhavent - emelném ki, hiszen az a korai Saint Huck könyörtelen katarzisához képest maga a játszi könnyedség. De az a HuckÉ - annál megrázóbb-vonzóbb látomást nehéz elképzelni! S mivel Cave újabban kiszabadította azt a szellemet, amely a nyolc-vanas évek kezdetén uralta, komoly esélye van, hogy a Szigetre látogatókat is súlyosan felkavarja. (Menni fog az Blixa nélkül, nyugalom.)
Mindenesetre majd meséljék el, ha kérhetem. Én pedig addig is újraindítom a DVD-lejátszót - hadd lásson csodát, ha már beköltözött hozzám az IstenÉ
Ha le is ül kicsitÉ
Aztán majd megmutatom neki a The Carnyt is, az angyalos Wenders-filmből.
EMI, 2003
