Lázár Bence András kötetének többnyire a zsidó szöveghagyományból vett mottói az apák és a fiúk viszonyáról beszélnek. A "beszéld el fiaidnak" parancsa megfordul: a fiú beszél a szülőkről és a nagyszülőkről, az emlékezés állítja helyre a kapcsolatot; amennyire lehet. Itt - mivel a kötet semmiről nem tud, ami az idő távolító munkáját megakaszthatná - az emlékezés lesz az, ami az egyik vers Malakiás prófétát idéző mottója szerint "az apák szívét a fiúkhoz... s a fiúk szívét az apákhoz" téríti.
Mert az idő telése ismétlődésként ürességbe fordul: úgy ismétlődik meg minden, hogy közben kiürül. A versek szerkezete is követi ezt a kiürítő ismétlődést, amelyben egy idő után (miután már csak a puszta, jelentéstelen keretek maradnak meg) fel is oldódik. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér. Ezt a folyamatot követi a versek ismétlődésszerkezete, nemegyszer kissé mechanikusan.
Az aprólékosan megidézett, esetleges emléknyomok éppen érzéki esetlegességükben válnak jelentésessé. Az esetlegesség érzékiségét a pontos, és ahogy Kemény Istvánra utalva mondani szokták, "élőbeszédszerű", díszítés és pátosz helyett szabatosságra törekvő nyelvhasználat teremti meg. A látvány üres ismétlődése jelzi, mi történt "azóta" (ez a kötet egyik legfontosabb versének is a címe). Ebbe a meghaladhatatlan, végső tájba, az örök és üres ismétlésbe olvadva szűnik meg (az itt-ott kissé szakadozottabb, érdekesebb építkezésű darabokat kivéve) a vers - jobb esetben; máskor egy, a tanulságot összefoglaló szentenciában kulminál. A kiürült, időtől elhagyott ismétlődés, illetve állandóság vezérmetaforája a fénykép (az első ciklus címe: Családi albumból), így pontos költői önértelmezésnek tűnnek a sorok: "A darabokra hullott képeket, / úgy ragasztom öszsze, hogy / mindenki lássa, hol vágták el". Az időben idegenné váló megszólaló immár külső látványként veheti szemügyre saját élettörténetét. Ez teszi lehetővé a számára a nyelvi pátosz elhárítását, az aprólékos figyelmet. Ez teszi költővé: "A teraszról nézni végig", hogy mi történik a gyermekkortól távolodó kertben. (A Simon Márton és Lázár közt fennálló rokonságot már a Simon-kötet címe is jelzi, amely szintén felülről, idegenként néz rá a saját élettörténet darabjaira.)
A gyermekkortól való távolodás egyúttal elérkezés is a szerelemhez a Lázár-kötet harmadik ciklusában, azonban jobbára ez is már csak teraszról szemlélt távolodó emlékként mutatkozik meg. A kiürítő ismétlődések nem csak az egyes verseket szervezik: a kötetben lépten-nyomon felbukkannak, a nyitó- és a záróvers viszonya is leírható velük, de ez inkább kiszámíthatóvá teszi a kompozíciót. A kilátástalan hangulatú motívumok gyakori visszatérésére is túl sokat bíz a kötet. Simon Márton egyik megrendítő versének keserű önparódiája ("Most meg most van. Épp esik, ez az éjszaka mélye, satöbbi") Lázárra talán még jobban talál.
Mindezzel együtt azt hiszem, az ilyesmit hívják ígéretes első kötetnek. A másodikra érdemes lesz várnunk - nekünk és a szerzőnek is.
*
Simon Márton könyve összetettebb és fegyelmezettebb. Jobban tudja már, ha nem is tökéletesen, mikor kell hallgatni, és - mint az öngúny fenti megnyilvánulása mutatja - jobban rálát saját lehetőségeire és korlátaira is.
"Mert / az emlékezet fehér", olvassuk a kötet legelején; aztán pedig, nem sokkal utána azt, hogy "köd lett a falból", a "fehér fal"-ból "tejszerű, sűrű köd". Az emlékezet a színek lassú eltűnését regisztrálhatja csak, és a ködön kell áthatolnia; minden emlékkép csak a viszszavonhatatlan múlás tapasztalatával együtt hozzáférhető. Az emlékezés az idő birtokba vehetetlenségének állandó és egyetlen tanúja, halvány kontúrú kép a ködben. A Petritől (neki verset is ajánl a kötet) tanult folytonos önreflexív kitérők és a Keménytől átvett szakadozott versbeszéd, a történetekből kiszakított, történeteik hiányát felidéző, épp banális és közvetlen - minden történet utáni - érzékiségükkel ható emlékképek egymásmellettisége, a nyelv szikár visszafogottsága tárja elő ezt a felidéző eltávolítást: "a felszínbe, a végtelen, közönyös ürességbe kapaszkodni". Ez teszi lehetővé az érzelmesség, a felidéző szeretet új költői nyelvének megalkotását is: "azonosítom magamban az / érzéseket, nekem kéne új nevet találni nekik...".
A nyitóvers, a gyönyörűséges Előszezon is (címével és elhelyezésével éles, fájdalmas ellentétben) történetek utáni tájként hozza elénk a strandidény előtti partot. Az ismétlés, a versben születő emlékezet nem kiürít, hanem úgy idéz fel, hogy közben mégsem enged hozzáférni semmihez. Köddé változtatja a falat, látszatra áthatolhatóvá teszi a múltat, valójában foglyul ejt benne: "a tegnapi kép most készül" - mondja a kötet másik kiemelkedő verse, az Életünk napjai. A jelen és a múlt szétszálazhatatlan, lassú egybemosódása történik meg a legjobb versekben. Azt kíséreli meg a könyv, amit a Porcelán című szövegben javasol enyhe öngúnnyal: "az idő elmesélhetetlen. 'szintébb lett volna megformázni valamiből". Az Életünk napjaiban a vers "tejszerű ködének" tejmotívuma az anyával kapcsolódik össze: "Anyámra gondolok és tejport eszem, / csönd van, hétvége délelőtt". Az anyatej a kezdeti szimbiotikus kapcsolatra utal vissza, a por pedig a halálra ebben a megrendítő gyászversben, vagyis a közelségtől a végső eltávolodásig tartó hosszú út itt élesen lerövidül, ráadásul több szinten, párhuzamosan érzékelhetően: a tejpor kanalazása groteszken inadekvát kísérlete a visszatérésnek. "Csak így képzelhetlek el, hogy van arcod, / bár elé mindig más maszkot tartok, / lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy". Ködön által, homályosan.
Ne hallgassuk el: a távolítás nyelvi munkáját néha lusta elvégezni a szerző. Rábízza például a puszta tagadásra, vagy az önmagyarázó kitérők válnak túlzottan is direktté - az érzelemnek nem születik új neve, és pőre szentimentalizmus lesz. "És közben nem a nyelvre gondolok, hanem egy szájra, / de nem a tiédre. Nem. Nem". Vagy: "Ezért is szól róla. / Vagy mert mindegy, miről. Mert a két-három szó, / ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt. Nekem ez jutott". Ez, különösen az utolsó sor, kimondottan rossz, de ilyen azért nagyon ritkán van a kötetben. A szakadozottság poétikájának ellenében hatnak az emelt, néha szentenciózus és olyankor gyakran közhelyes verszárlatok: "Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad". Mégis: nem csak a súlyos versekre fogunk emlékezni, a kötetet sem felejtjük el hamar - a rossz megoldások szinte felszívódnak a masszív, sűrű ködben.
*
Nemes Z. Márió immár második versgyűjteményének nyitósora igencsak kétértelmű művészi beszámoló: "Falra fested a nőt, aztán a kisfiúkat kened föl". A versek olvasása közben megértjük, hogy testünk nem a miénk, éppen úgy, ahogy a múltunk sem. Anyag, amelyet nem ismerünk, nem uralunk; elsajátítása munka és kizárás mindig csak átmeneti eredménye. (A saját és az idegen határán lévő, alkalomról alkalomra leváló részek, mint a fog, a köröm könnyen érthetővé teszik, miről van szó a kötetben.)
Kétirányú váltások működtetik a versek analitikus humorát: a tisztán anyagi, külső és idegen humanizálódik, míg a belső idegenné, merő anyaggá lesz. A Szem című szöveg nem a szemről, hanem a tőle idegen, irritáló anyagról szól, a vele kialakított, a gügyögésig bizalmas kapcsolatról: "Valami belement a szemembe, / és azóta ott lakik / Térben és időben jól tájékozódik, / néha mégis megkérdezi, / hogy hol az én kis gazdám? / Viszem magammal Pestre / polgári családba". A költő a torzulást és deformációt vonja be testképzetünkbe: "a daganatom vagyok". Verseiben a test idegenségét leggyakrabban mechanisztikussága érzékelteti: "hiszen nem alszom már két hete / mióta túl sok vas van / a szervezetemben". A költői nyelvet is gépiesként, mechanisztikusan kezeli Nemes Z., úgy szerelve szét és össze a szövegegységeket, ahogy "Az öregasszony fejéből kinő / egy összekötött kéz" (gyakran magukban álló testrészek adják a versek címét). Az össze nem illésekből táplálkozó elementáris, bizarr humorával felrobbantja a test- vagyis emberképünket. Ami rég, többször és többféle módon felrobbant már - ha a magyar líra "újholdas" fősodra komoly, és a közelmúltig is nagy költészeteket eredményező erőfeszítéseket tett is azért, hogy mindezt ne vegye tudomásul. Ez a belátás okozza Az emberábrázolás nehézségeit, ahogy az egyik verscím ironikus tudálékossággal fogalmaz alighanem Ottlikra utalva, aki az egyik legkiválóbb tudomást nem vevő volt. A kötet legelviselhetetlenebb gesztusa a Kitépett búcsú című vers, amely "összeszereli" egy analógiában a lerágott körmöt és az abortuszt, mint kitépést és búcsút, borzalmasan súlyos gesztusként: "Negyven után nincsen abortusz / csak félszáraz szeretet".
Nemes Z. radikális hagyománytagadóként is feltérképezi elődei törekvéseit, akik szintén a test idegenségének esztétikumát próbálták felmutatni. Az Esti tej című versben szerepel egy Petri-sor ("az élő anyag elrejti magát") A szerelmi költészet nehézségeiből - abból a részből, ami József Attila "dáját írja újra, a verset, ami az áhított testet olyan módon idézi, és vonzódását olyan módon artikulálja, hogy szétszedi, és szervenként veszi szemügyre, a belső szervek működését poétizálva. Alkalmanként Nemes Z. is ezt teszi. Egyes versei a szó leghagyományosabb értelmében véve is kimondottan líraiak: "Lassan hullik a holdból / sok kicsi kéz".
Az, hogy az élő anyag elrejti magát, Nemes Z. költészetének mottójává is válhatna: ezek a versek éppen az elrejtőző anyag költői felmutatását célozzák. A líraiság átalakításának másik referenciája nála is e nemzedék legfontosabb apafigurája, Kemény István. Tőle veszi az igényt, saját radikális verseire alkalmazva, hogy "legyen ez a szép", majd hozzáteszi: "Vagy legyen inkább ez se". Borbély Szilárdtól pedig, aki a szenvedő testről szóló keresztény tudást szeretné visszanyerni a költészet érzéki erejének segítségével, legutóbbi kötete, A Testhez egyik emlékezetes sorát idézi Nemes Z. a kötet egyik legerősebb versében (Költözés). Abban, amelyik egyedül villantja fel annak a lehetőségét, hogy van valami a test itt felismerhető világán túl: "Ha az anyag salakból rendre vált, / ide költözünk majd, és elnyel a pompa".
Tipp Cult Kft., 2010, 88 oldal, 980 Ft; L'Harmattan, 2010, 100 oldal, 1500 Ft; Prae.hu, 2010, 1990 Ft
