Ha hinni lehet a félhivatalos életrajzoknak, úgy Claude Challe minden bizonnyal a francia zenei és klubélet egyik legizgalmasabb figurája (ha csak a zenét nézzük, a magunk részéről inkább a másik gurut, Bertrand Burgalat-t választanánk, de róla bővebben majd egy másik alkalommal). Challe valamikor a negyvenes években született Tunéziában egy rabbi fiaként: a család hamarosan Párizsba költözött, a leendő guru pedig már zsenge ifjúkorában jelentős hírnevet vívott ki magának mint aranykezű fodrász, ám hamarost szögre akasztotta az ollóját, és hátára vette a világot: előbb egy szardíniai kommunában élt, majd - mint megannyi ezrek - ő is spirituális felfedezőútra indult Ázsiába (India, Nepál, Indonézia). A megfelelő tanulságokat leszűrvén visszatért Párizsba, és rögvest belevetette magát a divatszakmába: jó érzékkel Amerikából és Angliából importált ruhákat a divat állítólagos fővárosába (egyik üzletfele Malcolm McLaren ismert összművész és hóhányó), majd ténykedését más területekre is kiterjesztette, éttermet és éjszakai klubokat nyitott, s ha már van hol, megmutatta magát mint lemezlovas is - teljes sikerrel. Eleddig jobbára csak úgy ismerte őt a zenerajongó közönség, mint az elektronikát a világzenével házasító, folytatásos válogatáslemezek (Buddha Bar, Nirvana Lounge, Near Eastern Lounge, Flying Carpet) kompilátorát, s csupán idén tavasszal jelent meg első szólóalbuma. A Je Nous Aime persze korántsem egy virtuóz multiinstrumentalista saját kezű munkája: mint már a cím is sejteti, ez a lemez vérbeli kollektív munka, s mivel a szerzők és zenészek is sokféle zenei világból érkeztek, a keletkezett zeneanyag is örvendetesen sokszínű. S ha valami mégis összefűzi a számokat (melyek amúgy is egymásba folynak), az a Challe-féle koncepció: összekapcsolni az arab/keleti zenei elemeket, az afro-brazil, esetenként a dubritmikával, s általában a kortárs elektronikus tánczenével. Emellett a Je Nous Aime egyfajta konceptalbum is: szerelmeslemez, amely a mesterségüket erotikus dalokon gyakorló tartalomelemzők nagy gyönyörűségére fázisonként veszi végig a választott vezérfonál által kijelölt témákat (az album utolsó száma - mily meglepő - pl. az Orgasmus címet viseli, s ennek megfelelően hű is marad a nagy elődök által kipróbált, gyümölcsöző nyögés/dobgép kombinációhoz). Bár az albumon megjelenő zenei idézetek néha kifejezetten meghökkentőek (előbb Bizet Carmenjéből egy áriarészlet, majd Albinoni Adagiója, melyhez Szécsi Pál után hozzányúlni már csaknem halottgyalázás), de a csaknem hetven- percnyi zeneanyag befogadása egészében inkább kellemes (igaz, kockázatmentes) vállalkozásnak tűnik. S hogy szavunkat ne felejtsük: az albumhoz rögvest mellékelnek egy, a májusi kora nyári hangulathoz tökéletesen illeszkedő remixlemezt is: az újrakevert, táncolható verziók sem fognak irritálni senkit, sőt ideális talpalávalót nyújtanak egy Ibiza After Dark típusú reggeli bícspartihoz - tengerpart híján, csonkamagyar körülmények közt Balatonfüred, sőt a Kopaszi-gát is megteszi.
- minek -
Chall´O Music/HMK, 2003
