Lemez: Feltámadás (John Patton: Minor Swing)

  • 2004. április 22.

Zene

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Aztán hosszú hallgatás után a fiatal, avantgárd nemzedék újra előbányászta a mestert. 1993-ban készült egy album "Big" John Zorn közreműködésével, Blue Planet Man címmel, amit '95-ben a Minor Swing követett. Ezen a korongon hat Patton-szerzemény mellett egy Larry Young-darab szerepel. Zorn nagy alázattal szolgálja az akkor ötvenkilenc éves mestert, így néhány kitöréstől eltekintve nem róla szól a dolog, akár azon az albumon, ahol Sonny Clark szellemét idézi meg modernista barátaival, Voodoo címmel.

Persze az ezerarcú altszaxofonosnak azért nincs a vérében a blues, így inkább az intellektuális post-bop felé mozog, de ettől még nem válik eklektikussá az anyag, s nem türemkedik ki a füstös bárzenék kategóriájából. Patton dominál, játéka érzékeny és lassú - mint mindig -, és a Hammond is éppen úgy szól, mint egykor. Kenny Wollesen tanárosan dobol, Ed Cherry gitárjátéka pedig leginkább Kenny Burrellt idézi. Zorn életművét mindig is lenyűgözővé tette, ahogy társaival a stílusok között mozgott, ahogy egymástól hihetetlenül távoli zenei világokban is képes volt érvényeset alkotni - gondolok itt a legvadabb metálzúzástól a kortárs kamarazenéken keresztül a klasszikus dzsesszig. Ezek az urak már egyetemeken képezték magukat, világot láttak, és nem feltétlenül heroint reggeliznek. A zenetörténet a kisujjukban van Wagnertől Ligetiig, és a dzsessz hagyományát sem vetik el. Sőt arra is van energiájuk, hogy a kevésbé ismert hősök előtt tisztelegjenek, vagy segítsék őket rehabilitálni. Erre szép példa ez az album, ami egyiküknek sem a csúcsprodukciója, viszont az a fajta örömzene, amit bármikor jó hallgatni.

És hogy most miért érdekes mindez? Egyrészt adózzunk Big John Patton emlékének, aki 2002-ben eltávozott közülünk, másrészt örüljünk, hogy a kilencvenes években a modern dzsessz egyik legfontosabb kiadója, a DIW forgalmazóra talált kis hazánkban. Ami nagy szó, hiszen miközben a nem kifejezetten mainstream zenék kínálata rohamosan csökken az utóbbi időkben, hozzáférhetővé válhatnak David Murray, az Art Ensemble of Chicago vagy a Zorn-féle Masada kiváló anyagai.

Czabán György

DIW/CD Bár, 1995

Figyelmébe ajánljuk