Semmi sem indokolt, semmi sem racionális, ellenben bombasztikus és megalomán. Az ötlet, gondolat, idea, mely szétáradt a Műcsarnok terének kétharmadában, s ez testvérek között is több száz üres légköbmétert jelent, józan körülmények között megelégedhetett volna egy nagyjából hatszor nyolc méteres terem kapacitásával, s ott is inkább éppen csak párállana; másképpen nézve: a tárgyegyüttes és az apparátus, vagyis egy nemigen vadítóan gondolatgazdag szemináriumi dolgozat eszmekészletét illusztráló fekete-fehér álló- és mozgóképanyag meg a hozzárendelt kommentár egy - jól rétegzett, linkekkel okosan strukturált - weblapnyi terjedelembe is beleférhetne. Mindegy - mint általában minden a Hősök terén, és annak jobb oldalán mostanában.
A !Forradalom? című anyagegyüttes 1956 örvén igyekszik arra a tételre - amúgy evidenciára - bizonyítékokat keresni és találni (sikerült), miszerint a 20. századi európai forradalmak összefüggenek, egyiknek a másikhoz köze van, sőt, vizualitásuk is hasonló, vagyis követőleg mutatkoznak meg egymáshoz viszonyítva, vagy éppen nem, tehát ellenkeznek, hagyományt törnek, fölülírnak, meghaladnak, nivellálnakÉ És így tovább. S mert a kiállítás a Hősök terén álló Műcsarnokban látható, így a koncepció vizuális forrpontjában is a tér és az épület helyezkedik el, s bár azt tagadhatatlanul nem sugallja, hogy ott lenne egyszersmind a 20. századi forradalmi történelem origója, valamiképpen mégis kifejezi a hely szelleme iránt érzett mérhetetlen tiszteletet. Feltehetőleg ez indokolja a főhelyen installált furcsa, szellemileg és érzékileg is már-már meghatóan értelmezhetetlen, vagyis lírai, ám ebben az esetben és következésképpen mélyen értelmetlen gondolat- és képfüzért, amiben összevonódik Bernáth Aurél 1956 őszi, Ernst múzeumbeli kiállításának plakátja, a megnyitón készült fotó, Frank János későbbi visszaemlékezésének leirata Nagy Imre 1989-es újratemetésének, valamint az 1919 májusi demonstráció fényképeivel és dokumentumaival. A képek és az általuk rögzített események egy része között Nagy Imre alakja és szelleme az összekötő kapocs, hiszen Bernáth vernisszázsán valóban felbukkant, s némi erőltetéssel hiánya is érzékelhető a kiállítás 1957-es újranyitásán, amúgy azonban azon a közhelyen kívül, hogy a köztér mindig kiszolgáltatott a közösségnek, semmiféle megváltó igazságot nem kap a néző a szemébe. Sőt, ha Bernáth Aurél pályáját, műveit, szerepét és az elmúlt 60 év magyar képzőművészetére gyakorolt, olykor a legkevésbé sem rokonszenves befolyását is figyelembe vesszük, úgy végképp érthetetlenné válik, miért éppen ő áll bele a történelmi koordinátarendszer nullpontjába. Hacsak éppen azért nem, hogy szembesülhessünk a minden viszonylagos megunhatatlan banalitásával.
Ha meg, ellenkezőleg, az volna a cél, hogy Bernáth figurájával, személyiségével a művészeti progresszióra röppenő regresszió személyesíthetődjék meg - ennek is lenne értelme, mint a fentiekben céloztunk rá (csak éppen nem itt és nem most) -, azt viszont ki kellene mondani.
Legalább annyira világosan, mint ahogy a Műcsarnok bal oldali teremsorában végighullámzik a forradalom-ellenforradalom dualitásának néhány példája, hol dialektikusan, hol pedig didaktikusan, de mindenesetre érthető példák segítségével. Magyar Dezső 1969-es, Agitátorok című betiltott filmje, melyet az elmúlt években szinte havonta lehetett itt-ott, ilyen-olyan körülmények között látni, nem sokat tesz már hozzá a tételhez (forradalom forradalomra hajaz - vagy nem), az 1989-es romániai tévéfelvételek sem rándítják már össze annyira a gyomrot, de Mies van der Rohe Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg halálának emlékére állított konstrukciójának sorsa és utóélete itt és még igazán érdekes és tanulságos. Kár, hogy a nácik, majd az NDK kommunistái által szóval és tettel illetett, megalázott, át- és szétépített emlékmű rekonstrukciója zavaros montázsnak ad aztán helyet, melyen mintegy öszszetorlódnak a forradalmak, lázadások, felkelések, rendzavarások, vörös, fehér és fekete mozgalmak, s ha nem is paroxizmusba, de legalább kuszaságba és zavarba merítik a történelemszemléletet, melyet a hatalmas terek rettenetes tisztasága - semlegessége, mint az idő vákuuma - fog keretbe.
Minderről, s a kiállítás eszközéül szolgáló parakonceptualista eljárásról - a legkevésbé sem véletlenül, s feltétlenül stílszerűen - eszembe jut Marx Károly. "Az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és öröklött körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válságkorszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletre méltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet" - írja a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című könyvében, majd hozzáteszi: "Így fordítja vissza a kezdő, aki új nyelvet tanult meg, ezt mindig az anyanyelvére, de az új nyelv szellemét csak akkor sajátította el, és szabadon csak akkor tudja e nyelvet alkalmazni, amikor már visszaemlékezések nélkül mozog benne, és használata közben megfeledkezik öröklött nyelvéről."
A kiállításhoz szervesen kapcsolódik a litván Deimantas Narkevicius néhány, a második világháború utáni évtizedek köz- és magántörténelmét "korrelációba" állító, videóról celluloidra, majd onnan DVD-re átírt filmje (A történelem folytatódik). Szervetlenül, viszont önálló, saját jogú érdektelenséget sugallva csatlakozik mindehhez a cseh Markéta Othová fotósorozataival és diaszériáival (Te nem ismersz, de én tudom, ki vagy címen), melyek mondhatatlan unalomba fojtanak megfejtés elől menekülő rejtélyeket.
A kiállítások kurátora Páldi Lívia.
Műcsarnok, november 11-ig
