Magyar Narancs: Mi az az egy vagy két szó, ami azonnal eszedbe jut, ha azt mondom, Stravinsky?
Vajda Gergely: Kamaszkoromban volt egy mániákus, nagyjából másfél éves Stravinsky-korszakom. Feltétel nélkül mindent imádtam tőle. Ez később aztán árnyalódott. Nemrég pedig épp olvastam egy cikket Stravinsky fasisztoid megnyilatkozásairól, ami valahogy meg is lepett, meg nem is.
MN: Három korszakot szokás megkülönböztetni a pályáján – az oroszt, a neoklasszikust és II. világháború utáni, részben szeriális műveket is hozót. A 19. század, még a 20. század első fele is sok helyen a nemzeti zenék feltámadását hozta. Bartók alapvetően feldolgozta és beépítette a népzenét a műveibe – Stravinsky hogyan használta a népzenét?
VG: Bartók és Kodály megközelítése forradalmian új volt a népzene kezelésében, új volt már a gyűjtés módja is. Stravinsky zenekari zenéjében a Rimszkij-Korszakov-vonalat viszi tovább, lényegében a romantikát. A Tavaszi áldozat persze rendkívüli hatást gyakorolt és gyakorol ma is, fontos mérföldkő, de visszatekintve, ellentétben a dodekafóniával, nem forradalmian új esztétika, inkább egy, a késő romantikához hasonló zsákutca, miközben annak nagyon egyéni, egyszeri és megismételhetetlen tagadása is.
MN: Glenn Gould, aki többre becsülte a Tűzmadárt, mint a Tavaszi áldozatot, érdekes megjegyzést tett, amit egyébként mások is alátámasztanak. Eszerint igenis van felismerhető Stravinsky-stílus, de igazából még sincs, mert a földrajzi vándorlásaival párhuzamosan – Oroszország, Franciaország, Svájc, USA – a zeneszerző is változott, sosem tudott megállapodni. Gould szerint mindig inkább sokkolni, irritálni akart, a neoklasszikus korszaka pedig inkább parodisztikus.
VG: Stravinsky a zeneművészet főcsapása felől nézve valójában inkább konzervatív volt, semmint avantgárd. Amit alkotott, azt mindig valami ellen tette, dafke, csak azért is. Ez alapvető személyiségjegy volt nála. Neki ne mondja meg senki, hogy milyet írjon: mindig valami mást szállított, mint amire kérték; ennek tipikus példája a Gyagilev által rendelt Pulcinella. Így tudott aztán trendkövetés helyett mindig irányzatadó lenni. Divatdiktátor volt, azt hiszem, ez a pontosabb meghatározás.
Fotó: Oláh Gergely Máté
MN: Más forrás „jellegzetesen gyökértelen száműzöttként” jellemzi.
VG: Igen, illetve mindig ő döntötte el, hogy éppen mi a gyökere. Ezeket az identitásokat mindig magára is vette, egyfajta szerepjátékot játszott. Egy választott szerepben idomult a mindenkori környezetéhez.
MN: Híres mondása volt, hogy „A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni” – ezt hogy értsük? Esetleg arra utalt ezzel, hogy visszautasítja a programzenét? De közben írt például balettzenéket vagy operát is, amelyeknek nyilván van történetük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
