Sokunk számára visszatérő élmény, hogy ismerős zenét hallunk, de semmiképp sem tudunk rájönni, hogy mi is az – mert éppen más hangszerre átírva, feldolgozva, átalakítva szólal meg. Leegyszerűsítve ennyiről van szó: egy zeneszerző megír egy darabot, egy másik muzsikus, jobb esetben zeneszerző, átalakítja azt. Több okból teheti: azért, mert tetszik neki, vagy azt akarja, hogy mások is így hallják, vagy azért, hogy jobban elterjedjen, netán hogy a saját képességeit gyakorolja és demonstrálja ezzel; vagy éppen a saját hangszere repertoárját szeretné bővíteni. Az átirat egy zenedarab adaptálása az eredetitől eltérő hangszerre vagy hangszeregyüttesre. Talán egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem az, hiszen egyrészt a hangszerek lehetőségei nagyon eltérők lehetnek, másrészt az eredeti darabnak felismerhetőnek, élvezhetőnek, legjobb esetben az eredetivel egyenértékűnek kell lennie. Ez utóbbi kívánalom persze személyes ízlés kérdése is: Szvjatoszlav Richter például nagyon haragudott Ravelre, amiért hozzányúlt az eredeti Muszorgszkij-darabhoz. Händel Messiásának Mozart-féle német változata számomra például inkább a korízlésnek és a közönség igényeinek tett engedményt jelenti, Mozart minden zsenialitása ellenére. A Szodoma és Gomorrában Proust így ír: „A minap ön eljátszotta a XV. vonósnégyes zongoraátiratát, ami már eleve abszurd, hiszen semmi sem kevésbé zongoraszerű.” Ezt ugyan nem muzsikus, de egy érzékeny művész írta, aki megérezhette, hogy a hangszerek nem feltétlenül cserélgethetők, és az átírónak nemcsak technikai tudással, hanem művészi tehetséggel is rendelkeznie kell. Átiratok szólóhangszer és hangszeregyüttes (zenekar) között oda-vissza történhetnek – éppen a Beethoven-vonósnégyesekből is készült nagyzenekari változat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
