Lemez

Nem édesre éhes

Három női előadó

  • - minek -
  • 2020. január 5.

Zene

FKA twigs: Magdalene Az évtized közepének egyik legnagyobb felfedezettje, a táncosból lett énekes-előadó FKA twigs – valódi nevén Tahliah Barnett – első albuma és számos EP-je után szinte eltűnt, aligha véletlenül. Súlyos betegsége és magánéleti konfliktusok is visszafogták az alkotásban, hogy azután e többszörös drámai élmény egy új album nyersanyagaként szolgáljon. Az egyszerre lélegzetelállító és elegáns alkotói gesztusból pedig nem csupán saját karrierjének, de egyben az utóbbi időszaknak is az egyik legerősebb albuma született meg. A Magdalene úgy lesz poplemez (afféle meta-r&b), hogy egyáltalán nem simul a trendekbe, nem adja fel az underground elektronikából táplálkozó hangzás néha érdesebb felületeit, de minden szempontból érettebbnek tűnik korai lemezeinél. A felütés rögtön meglepheti a hallgatót, hiszen a Thousand Eyes (amit Nicolas Jaarral készített) már-már afféle modern madrigál. Feltűnő, hogy milyen gazdagon hangszerelt számok követik egymást: a szívszaggató szerelmes szám, a Home with You zongoratémával indít, hogy azután szinte szóló csellódarabként végződjön. De a zordon, tördelt ütemek sem maradnak el, erről például Skrillex gondoskodik, aki a már említett Jaar mellett az album egyik legdinamikusabb számát, a Sad Dayst is jegyzi társproducerként. A szerzőként-producerként közreműködők jóvoltából az album úgy lesz gazdag stílusokban és zenei hatásokban, hogy közben Barnett témái, strófái és jellegzetesen törékeny/érzéki és hallhatóan képzett hangja egyben tartja az egészet. A mind érettebb, kifinomultabb, néha az áradó melódiákkal is bőkezűen bánó dalszerző pedig rendre meglepetésekkel szolgál. A Maria Magdalene-ben például a bibliai téma modern átértelmezését nyújtja arról, hogy a nő története hogyan ragad benne kéretlenül a férfi narratívájában. A drámai kontraszt a dalok között is érvényesül: az ambivalens, néha indulatba forduló érzelmeknek hangot adó Fallen Alien rockos keménysége után egy csak kicsit széttekert soul-ballada, a Mirrored Heart következik némileg roncsolt intermezzóval, majd a nagyon erős finálé. Annyi biztos, hogy visszatérő albumával FKA twigs végképp beírta nevét az évtized legjelentősebb előadói közé, közben saját pályájukon is köröket ver napjaink korlátozott szavatosságú soul/r&b sztárjaira. (Young Turks, 2019)


 

 

 

 

Kim Gordon: No Home Record Meghökkentő, de az utóbbi négy évtized kísérletezőbb zenei vonulatának egyik kulcsfigurája, a néhai Sonic Youth basszusgitáros-énekesnője most készítette el első klasszikus szólólemezét. Ami persze nem jelenti azt, hogy legendás zenekarának hangos szétesését követően ne jelentkezett volna saját zenékkel: elég csak a BODY/Head duó tagjaként elkövetett remek lemezeit vagy éppen a Yoko Onóval közös albumát említeni. A No Home Record több tekintetben nyilvánvaló folytatása a Sonic Youth-örökségnek, miközben meglepően friss és kortárs produkció. A Sketch Artist horzsolós elektronikába és némi gitározásba csomagolt szarkasztikus ars poeticájával indul a lemez és ez az okosan adagolt – az alkotótársaknak, a producer Justin Raisennek és az elektronikuszene-készítő Jim Meginskynek is köszönhető – gépzene többször is visszatér, elég a csaknem triphop Paprika Ponyra gondolni. De Gordon számára ezek a kis etűdök, akárcsak a posztpunk/no wave gitárrohamok – mint a Sonic Youth-hagyatékot megidéző Air BnB, vagy a garázspunk Hungry Baby – önmagukban pusztán üres formák, amelyekbe csomagolhatja senkit és semmit sem kímélő, gyakorta sötét és önironikus reflexióját. Az album egyik erőssége Gordon mind érettebb és kifejezőbb hangja: néha csaknem énekel, de amikor kántál vagy szinte köpi a szavakat (mint a monstruózus Cookie Butter első perceiben), akkor is működik a produkciója. Erős szerzemények sorjáznak egy remek albumon, ami bizonyíték arra, hogy Gordon ismét megtalálta mondandójához a megfelelő tónust, kifejezésmódot és szuggesztív zenei nyelvet. (Matador, 2019)


 

 

 

 

Laurie Anderson (w. Tenzin Choegjal & Jesse Paris Smith): Songs from the Bardo A tibeti Tenzin Choegjal és az amerikai Jesse Paris Smith (Patti Smith módfelett tehetséges lánya) még jó évtizede adta első közös koncertjét, amelyet a Tibeti halottaskönyv, avagy Bardo tödol tanításai köré építettek. Idővel újabb alkotótársakat toboroztak, közöttük Laurie Andersont, akinek kulcsszerep jutott e monumentális albumon is. Anderson nem csupán hegedül, az ő érzékletes előadásában hallhatjuk a Halottaskönyv számos fejezetét, amelyek a lélek halál utáni átmeneti fázisban (bardo) történő bolyongásáról, az újjászületések körforgásából (szamszára) való szabadulásról szólnak. Habár a lemez befogadóját többnyire még nem a közvetlen elmúlással való szembesülés foglalkoztatja, a tanításokat kísérő folyamatzene számukra is katartikus lehet. A jellegzetes orgánumú Choegjal egzotikus tibeti hangszerei, Anderson hegedűfutamai, a Smith által megszólaltatott billentyűs és ütős instrumentumok (gong, kristályserleg), Rubin Kodheli csellójátéka együtt kivételes lelkiállapotba juttatja hallgatóját, aki legalább egy albumidőre kiszakadhat a lét örök körforgásából. (Smithsonian Records, 2019)


 

Figyelmébe ajánljuk