Bánky Bea
Forgalmazza a Best Hollywood
** és fél
Haydn: Szimfóniák 88-92 Már a Birminghami Szimfonikusokkal készült felvételei alapján is valószínûsíthetõ volt, hogy Simon Rattle az egyik legnagyobb Haydn-karmester a nem historikus iskola tagjai közül, ám a Berlini Filharmonikusokkal készült új dupla CD-vel a csúcsra ért. Ehhez a zeneszerzõhöz mindenekelõtt finom humor kell, és Rattle egy mély és szellemes megjegyzése a mûsorfüzetben ("ha ma élne, biztos, hogy Haydn a mobilcsengést is belekomponálná mûveibe") azt mutatja, hogy ennek birtokában van. Olykor e humor falrengetõ; lásd például a 90-es számú C-dúr szimfónia befejezését, melyben Haydn több álzárlata úgy becsapja a publikumot, hogy menetrendszerûen idõ elõtt elkezdi a tapsot. De ott a szubtilisebb változat, a híres "Oxfordi" szimfónia menüettjének roppant bonyolult ritmikájú triója. Az elõadás úgy tenyeres-talpas, hogy közben mégis lebeg - hihetetlen. Ugyanez elmondható a 88-as darab menüettjérõl is. Hogy Haydn nem csak léha viccmester volt, azt például ugyanezen mû fináléja mondja el, szédítõ tempóban, õrületes lendülettel, briliáns kontrapunktikus sziporkákkal, a piano és forte közti váltások drámai megoldásaival. A világ talán legjobb zenekara mellesleg azt is bemutatja, hogyan kell presto tempóban repetált hangokat játszani úgy, hogy közben mindegyik értelmesen kerek legyen.
A tökéletes periodikus tagolás és fokozás mellbevágó példája a 88-as darab elsõ és negyedik tétele, minden plasztikus, mégsem szájbarágós, a rondótéma mindegyik visszatérése meglepetés. Egyszóval le a kalappal, és be a pezsgõvel!
Csont
EMI Classics, 2007, 2 CD
*****
TranzDanz Kovács Gerzson Péter koreográfus Ideiglenes cím elnevezésû legendás darabja 1992-ben készült, és most, a formáció fennállásának huszadik évfordulójára felújították a "leggyakrabban fellépõ" szereposztásban. Tizenhat év után a TranzDanz sztori hírét megalapozó és a néptáncból kiszakadt kortárs táncot útjára indító darab mit sem vesztett az erejébõl. Az újat akarás, a "szókimondás", a lázadás, a sokféleség, a sejtetéses módszer és a minden szereplõ által magával hozott tudás és kreatív szabadság most is hiteles. "Nem látjátok a színpadot, Ti színvakok" - súgja Dóczy Péter, az elõadás rezonõre, aki Esterházy Daisy címû librettóját szövi bele a zenébe és a látványba, maga játszva Daisyt és Halassit is, sikítva, mint egy hasfájós dizõz, és búgva, mint egy decens drámai hõs. Az elõadó-mûvészet tehát nem halott. Dresch Mihály, KGP zenei szövetségese zenésztársaival együtt helyben szolgáltatja, performálja, alakítja a muzsikát, természetesen profin, miközben a néptánc három nagy dezertõrje: KGP, Horváth Csaba és Szilvásy Károly tombol, zörög, susog, jajong a színpadon. Csupa merész asszociáció, mégis kiviláglanak a biztos néptáncalapok, és megmutatkozik az a fajta férfivilág, ami nem a pitykés magyar hagyomány, hanem az érzékeny, a féktelen, a kalandvágyó, a kõkemény és okos. "Nem kell nektek költemény, A szívetek az kõkemény." Annak idején a Bagnolet-i Nemzetközi Koreográfusverseny elsõ és azóta is egyetlen magyar díjazottja lett, aztán Londonban is bemutatták az erõsen töredékes, posztmodernbe hajló, emlékek, érzelmek erejétõl sodró darabot. A siker jogos volt, és most is az, a kontextus változott, de a jelen számára is nyilvánvaló, hogy a kortárs tánc és dzsessz konstruktív "underground" ma is.
"Itt minden csak látszat, minden ember játszhat." És történetesen ez a játék kifogástalan.
- sisso -
Trafó, szeptember 22.
*****
Mr. Brooks Kevin Costner visszatér. Hát, jó. Mi már azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal papírdobozgyárost ad. A Farkasokkal táncolóért 1990-ben kapott Oscar után leginkább a közszolgálati szakmák népszerûsítésében jeleskedõ aktor legutóbb vízi mentõként próbálkozott (Hullámtörõk, 2006), de volt már postás (A jövõ hírnöke, 1997), rendõr (Wyatt Earp, 1994), s ha vasutas nem is, azt azért eljátszotta, hogy kopoltyúja nõtt (Waterworld, 1995).
Az viszont már csodálnivaló, hogy végre tényleg betalál. Hitelesen adja a nappal a dobozgyár távol-keleti exportjáért izguló felsõ vezetõt, aki éjjelente rituális sorozatgyilkosságban lel kielégülést. Ebbéli függõségét szorgalmasan gyónja az anonim alkoholfüggõk csoportterápiáin, persze csak módjával: a visszaesések tartalmáról - a nézõn kívül - senki sem tud. Kivéve Marshallt (William Hurt), aki a címszereplõ testet öltõ tudathasadásának másik figurája. ' a felbujtó, a kisördög, akivel a jobbik én, ki tudja, miért, elõszeretettel diskurál vezetés közben a visszapillantón át. Minden szex-, vér- és adrenalintódító jelenetet beleértve a krimi/thriller legélvezetesebb részei kettejük dialógusai. Meglepõen élvezhetõ játékkal vívódik Costner, s nem különben Hurt.
Az ugyan mérsékelten vagy inkább egyáltalán nem eredeti, hogy a film izgalmát a szomszéd ház akció közben dolgozó hobbifotós aberráltja (Dane Cook) és egy buldózer típusú rendõrnõ (Demi Moore) lennének hivatottak biztosítani, de a dobozgyáros két énjének nem borítékolható végkimenetelû küzdelmét látva majdnem mindent megbocsátunk.
- szami -
A Fórum Hungary bemutatója
*** és fél
Karabély-Búcsúkoncert Amikor egy pohár vodkát sem lehet leejteni, pedig megpróbálod sûrûn, de nem, folyton-folyvást fönnakad valakinek a hátán vagy a vállgödrén, miközben mozog elõre-hátra a közönség, ott valaminek mégiscsak történnie kell, hogy nem nyal arcon a jól fejlett tömegiszonyod. Dugig a Bem mozi kis elõtere, és vigyorog mindenki, mint a lemmingek csomagolás közben. Valahol elöl volna a zenekar, nem is látod õket, csak Barcs dr. Flash Miklóst, amint oldalról elõmagasodik, és rezzenetlen kézzel veszi filmre a történéseket, ami színpadi látványnak még a Karabély nélkül is pont megfelelõ.
Pedig hát ott vannak, ez egészen biztos, mert többen is halljátok egyszerre, gitár-basszus-dob, Gyáni Levente, Maurics András és Zsidel Miklós. Valaki sanzonpunknak nevezte a Karabélyt az interneten, és ez elég pontos elnevezés, a tánczene mint az egyszerû formák mûvészete a savas kémhatású szavak erejével megtámogatva. "Szeretem, ha dõlnek a szobrok, / ha befér a kocsiba a bútor, / a füvet, a fát, a bokrot, / nem állnak soha félre az útból", vagyunk ezzel így egypáran, bonyolult lélek és egyszerû formák, megtalálni a világ elviselhetõ arcát és megpaskolni kedvesen.
A váratlanul elõbuggyanó underground lehet talán, ami vállvetve gyakorolt vidámságba fordítja a jó öreg tömegiszonyt. Mintha még volna, vagy lehetne. A körülbelül 1991 óta mûködõ Karabély nagyon telibe talált valamit, csak sajnos az idióta kilencvenes évek tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak rá, hogy választ adjanak az effajta telitalálatokra. A törpe minoritás ügye maradt a lopakodó rock'n'roll, bár talán éppen ez a jó benne: így lett a Karabély a harmadik köztársaság legszeretetreméltóbb zenekara, szerintem még Szûrös Mátyás is ezt hallgatja, ha elunja a Petõfi rádiót. "És repül egy vodka a Nap felé / villámok csapnak belé", igen, ilyenek ezek, földobják a pohár vodkát, és ott marad.
Keresztesi József
Bem mozi, szeptember 22.
*****
Janet Evanovich A szingli fejvadász címû fantasy-krimi regénye aranyérmes lektûr, gyöngy a kavicsok között. Fõhõse, Stephanie Plum, a magyar-olasz származású és nem csak emiatt szerencsétlen munkaerõ, akinek az a dolga, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezett, majd eltûnt vádlottakat kutasson fel és juttasson az igazságszolgáltatás kezére. Evanovich, bár az egyetem óta ugyanannyi kudarca volt a könyvírással, mint fõhõsének a bûnüldözéssel, érdekesen vezeti a történetet, jól mozgatja a szereplõket, és a feszültséget nem az amúgy is unalmas bûnügyekre, hanem a "nyomozónõ" munkájára, családjára és a minden tekintetben kifogástalan Morelli rendõrnyomozóval való kapcsolatára alapozza. Kimeríthetetlen hát a humorforrás, plusz jól belelátni abba a szövevénybe, amit úgy hívnak: amerikai társadalom.
A könyv Egy - mérgezett a meggy címen 1997-ben már megjelent a Magvetõnél, akkor is reveláció volt, de a magyar olvasók számára még nem készítette elõ például az Ally McBeal címû televíziós széria. A szingli szót sosem szerettem, de a fejvadásszal együtt bizarr, és az új, grafikailag zsúfolt borító a felgyorsult médiavalóság karikatúrájaként megfelel, ráadásul sejteti, hogy az "óvadéki szerzõdés érvényesítõ ügynök" kalandjait az utolsó kötetekig elolvashatjuk majd. Nem véletlen ugyanis az elsõ címadás: Evanovich nemcsak minõségben, mennyiségben is utazik. Nyilván hamarosan kijönnek a már szintén megjelent (Kétesélyes játszma, Hárman a pácban, A négy fejvadász) kötetek és a High Five, a Hot Six, a Seven Up, a Hard Eight, a To the Nines és a többi, sõt a még meg nem írtakra is biztosan számíthatunk. Így most a "szinglik" is visszatérhetnek a betûkhöz, és nem a Szex és New York harmadik évad DVD-jével kell ágyba bújniuk. Bár az sem rossz.
- Sisso -
Fordította Csáki Judit. Ulpius-ház, 2007, 304 oldal, 2999 Ft
**** és fél
Candlemass Mióta idén januárban nem lehetett bejutni az Ektomorf-koncertre az A38 hajón, nem szívesen szólja le az ember a magyarok rockzenei ízlését, de az azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy a negyedszázados múltú, stílusteremtõ és legendás Candlemass koncertjérõl csak nagy jóindulattal lehet azt állítani, hogy félház lett volna - pedig az A38 nem éppen a Madison Square Garden.
Szóval legújabb, King Of The Grey Islands címû lemezét turnéztatva hazánkba látogatott az epikus doom legrégebbi mûvelõje, hogy a csekélyke érdeklõdéssel nem törõdve igazán lelkes, szinte minden tekintetben hibátlan - és kissé rövid - koncertet adjon a budapesti közönségnek. Az akkor még nevetségesen kevés egybegyûltet a magyar Stereochrist melegítette be, a basszusgitárosi poszton ezúttal az énekes derekasan helytálló édesapjával. A hangzás már ekkor hibátlan volt - ezt szeretjük a budai állóhajóban -, a zenekar baráti (családias, ugye) hangulatban és profin tépte a húrokat -, már csak az hiányzik, hogy legalább egy kis eredetiség szoruljon a doomos metálzenéjébe.
Aztán jót mulattunk a Candlemass színpadképén - bizonyára a mi hibánk, de sehogy sem sikerült megtalálni a kapcsolatot a játékbolti plasztiktemetõt idézõ, világító mûanyag keresztek és az énekes Robert Lowe kalózkosztümje között. De aztán a derék svédek belekezdtek épp húszéves lemezük (Nightfall) legjobb számaiba, majd az új lemez legerõsebb dalába, a két lábgépes, halálmetálbandákat idézõ Emperor Of The Voidba. Fenemód jó hangzás, egy egészen egyedi hanggal és stílussal bíró énekes - a meghalós-misztikus-fantasztikus szövegekhez jól illett a dalokat színpadiasan-mókásan-betegesen elõadó, õszes(nek látszó) hajával elsõre hatvanévesnek tûnõ vokalistajelenség - és épp ugyanannyira egyedi zene -, mi kell még? Tisztességes számú közönség, maximum.
Kovács Bálint
A38, szeptember 19.
**** és fél
Next - A holnap a múlté A látnoki képességekkel megáldott, ámde katasztrofális pódiumszöveggel elõálló bûvész a show közepén megkérdi koreai nézõjétõl, hogy vajon a mellette ülõ ifjú tünemény az õ gyermeke-e; nem, a feleségem. A lámpalázasnak cseppet sem tûnõ hölgyeményt a színpadon kábítja tovább régrõl kedvelt fõszereplõnk, Nicolas Cage. A kisasszonyka további felbukkanására hiába várunk, a fentiekben megjelenített, jelentõs évszámkülönbözetre vonatkozó élcelõdõ lekacsintás a vászonról azonban folytatódik, leginkább a Penge-szentháromságból ismerõs huszonéves Jessica Biellel takarózik eztán a produceri teendõket is felvállaló mentor, Cage. Vigyázat, a mû nyomokban Philip K. Dick-ötletet tartalmaz! Megadják a módját, bár erre a saját jövõjét elõre lepergetõ fõalak nevén kívül más nem nagyon emlékeztet. Inkább csak a szokásos rizsa dõl: napjaink kötelezõ nukleáris fenyegetése soknemzetiségû terroristabrigáddal ízesítve. A játékidõ pedig az opcionálisan választható lehetséges jövõképek meglehetõsen fárasztó projektálásával telik. Ez a tempó Idétlen idõk óta járogat vissza a vászonra, viszont Bill Murray nélkül cseppet sem vicces. Hanem mégis szemét dolog lenne Cage - a Nemzet aranyának súlya alatt meggörnyedt, a Szellemlovassal felbukott, amúgy jelentõs mennyiségi növekedést, valamint minõségi zuhanást produkáló - karrierjét e fiaskók ellenére leírni. Mert a megfelelõ képességek hiányában nem tudhatjuk, mit hoz neki a jövõ, de sok kétségünk azért így sincs.
Balázs Áron
Forgalmazza az SPI
**
