"Mi az, nem játszunk?" (Zenekatasztrófa)

  • 1999. május 6.

Zene

Az én időmben Napsugár presszónak hívták, most pedig valami másnak - nem tudom, meg nem is érdekel. Az én időm eléggé régen volt, nem bolygatnám, de akkoriban Zuglóban laktam, a Napsugárhoz és Szőke Szabolcshoz közel. Beváltak nekem mind a ketten, most is ott találkoztunk, biztosra mentem. Később megérkezett Spilák Lajos, Szabolcs kedvenc Buster Keatonja. Finom ízlésre vall, komolyan.

Az én időmben Napsugár presszónak hívták, most pedig valami másnak - nem tudom, meg nem is érdekel. Az én időm eléggé régen volt, nem bolygatnám, de akkoriban Zuglóban laktam, a Napsugárhoz és Szőke Szabolcshoz közel. Beváltak nekem mind a ketten, most is ott találkoztunk, biztosra mentem. Később megérkezett Spilák Lajos, Szabolcs kedvenc Buster Keatonja. Finom ízlésre vall, komolyan.

Éppen húsz éve, hogy dolgozni kezdtek közösen, együtt a színház és a zene, előbb a Kolinda-passió, majd Büchner Leonce és Lénája. Aztán sok-sok csend, most pedig már, tessék, a harmadik darab. Zenekatasztrófa. Pár nappal a Napsugár előtt láttam. Arra gondoltam, elmondom nekik, elmondom önöknek, mennyire bírtam.

Szabolcs a tuti fajkutyák családjából való: kompromisszummentes, kérlelhetetlen vonású. Könnyű a dolgom, elég, ha a zenekaraira utalok: Kolinda, Makám, Pangea, Tin Tin; meg is van a közönsége - úgy negyven...

"Nem kellek" - mosolygott a Napsugárban. A teraszon ültünk; könnyű szelek, frissiben sült tészták szálltak. Jó kis hely. Kész - gondoltam -, ennyi, mit lehet még ehhez hozzátenni? Amiről a színház szólt, éppen ezt a mosolyt járta körül.

Míg a Hólyagcirkuszban és a Keserű bolondokban, szóval az előző két darabban Szabolcs egy társulatot "dirigált", a Zenekatasztrófa kettesben találta Spilákkal. Tükör és két szék, hegedűtok és faforgács, föntebb száradó hólyagok - így nézett ki a díszletük. Amit meg elmondtak, az csupa-csupa személyesség, kész "önvallomás" - szépen összevágva Thomas Bernhard szövegeiből. Magukra maradt zenebohócaink csesztethették emígy a közönséget ("azt se tudják, mit hallgatnak"), duzzoghattak ("a maximumot nyújtjuk, de értetlenség fogadja"), s alkalmasint hitvallhattak is ("az a művészet, hogy a különbséget halljuk", "a színház nem szívességszolgáltató műintézet")... és mindeközben az orrunk előtt fabrikált bödön basszussal, kalap- és hólyagrezonátorú pléhdobozzal, nyaggató nyálazóval, lapát pengetővel egy igazi "világszám" állt össze, a Csárdáskirálynő, az Örömóda vagy történetesen a Himnusz előadásából. Kész szenzáció, bizony.

Sarkítva ennyi. Nagyokat röhögtünk, közben az ámulat, amúgy meg jól ki lehetett bukni. Ötven perc - éppen annyi, amennyi - aztán húzás haza, a szív napsugárral teli.

Marton László Távolodó

Stúdió K, április 22.

Figyelmébe ajánljuk