Lemez

Rágd és fújd!

Prince Rama: Xtreme Now

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. április 24.

Zene

Ha az élet valóban nem más, mint műalkotás, akkor a Larson nővéreket már eleve a legnagyobb élő művészek között kellene emlegetnünk, hisz eredettörténetük annyira varázslatosan szórakoztató, hogy annál hallucinálni se lehetne jobbat.

Szegény hülye Kanye West tervezett valami új sportcipőt, és idiótaságokat írogat a Twitteren? Nem mondod?! Rendkívül izgalmas. Ezzel szemben Taraka (barna, androgün, énekes-multiinstrumentalista, három éve mosómedvék támadták meg a Central Parkban) és Nimai (szőke, énekes-dobos, sikeres vegetáriánus gasztroblogot vezet) egy floridai Krisna-tudatú hippikommunában nőtt fel, és még ott alapították meg zenekarukat majd tíz évvel ezelőtt, amelyre egyaránt hatással volt a new age, a német kísérleti popzene, a kortárs neopszichedélia, a bollywoodi filmzenék és a pop-punk. A nővérek később Bostonba tették át székhelyüket, ahol Taraka művészeti főiskolára járt, majd transzcendentális-utópista közösségeket tanulmányozott New Englandben, a zenekart pedig 2010-ben végre felfedezte az Animal Collective-es Avey Tare, aki le is szerződtette a lányokat Paw Tracks nevű kiadójához. Az addig a szétszórt kísérleti-pszichedelikus zene és a pop határán egyensúlyozó kiadványokat megjelentető Prince Rama világa szép fokozatosan tolódott el az utóbbi felé, majd a lányok, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, az észtországi Vormsi szigetén, egy pogány black metal kommunában töltődtek fel spirituálisan, ahol Tarakának szokatlan időutazásban volt része valami viking romnál, amelynek keretében egyszerre létezett a középkorban és 2067-ben, amikor „a szépművészeti múzeumokat energiaital-gyártók szponzorálják, a szépséget pedig a sebesség határozza meg”.

Talán az eddigiekből nem következik magától értetődően, de a viszonylag hosszú szünet után megjelent új lemez az extrém sportok és a Monster energiaital bűvöletében született, a zene pedig annyira tökéletes pop, hogy az erre fogékonyaknak maga a mennyország. De tényleg: az Xtreme Now így 2016-ban gyakorlatilag a popzene Parnasszosza és Helikonja, meghaladhatatlan csúcsteljesítmény. Imádnivalóan fókuszálatlan, összevissza és pszichedelikus rágógumi a szivárvány minden színében, kifogástalan háromperces dalokkal, vidáman bugyborékoló szintikkel, táncolható és együtt énekelhető, azonnal ható dalokkal a kiabálós szintipunktól a himnikus popzenén át az ezoterikus folkig. A végeredmény pedig olyan sok nagyszerű, ám egymástól meglehetősen távol álló popprodukcióra emlékeztet (Bananarama, Danielle Dax, Enya, Cure, Chicks On Speed stb.), hogy az tulajdonképpen feleslegessé teszi a mindenáron való hasonlítgatást. Ezt a lemezt az sem tudja elrontani, ha valamelyik számából netán mindent letaroló telefonreklámzene lesz a közeljövőben.

Carpark, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.