Amikor egy nagy sztár Magyarországra érkezik, akarva-akaratlanul felröppennek különböző pletykák, és a bennfentesek váltig állítják, hogy ezek mind-mind megerősíthető információk. Prince egy varrógépet kért az öltözőjébe. Prince két napra kibérelte az A38 hajót, mert ha olyan kedvében van, szívesen ad titkos klubkoncertet is. Prince szerdán is kijött a Szigetre, hogy megnézze egy jó barátja koncertjét. Prince találkozót kért Princz Gábortól és Herczeg Andrástól.
Az ilyen híreszteléshalmaz mindig velejárója a misztikus sztárok miliőjének - mintha csupán a koncert nem lenne elég a művészből. Persze valószínűleg Prince csinálja jól: nagyon keveset lehet tudni róla, nem kommunikál a sajtóval, és ilyenkor persze nem csoda, ha beindul a bulvárgépezet. Michael Jackson ebbe a stratégiába lényegében belehalt, de Prince jól állja a sarat, és a színpadon is totálisan egészséges benyomást kelt. Azért kell rá várni egy órát, ez csak természetes, de hát ki ne várna ennyit a Purple Rainre meg a többi klasszikusra? Ha harminc évet kibírtunk, ez a plusz hatvan perc már igazán semmiség.
A kezdés amúgy nem egy szokványos bombasztikus intro: a zenekari tagok előjönnek, és pólókat meg még ki tudja, mit hajigálnak a közönségbe. Először talán nem is gondolná az ember, hogy ők kísérik Prince-t - a később amúgy zseniálisnak bizonyuló basszusgitáros például első ránézésre kiöregedett pornószínésznőnek tűnik, és a többi zenész se feltétlenül az a funky rockfigura, na de sebaj. Aztán végre előmerészkedik Prince is, és a celebekből és az átlagos szigetlátogatóknál jócskán magasabb életkorú fazonokból álló közönség lényegében megadja magát, de hát mást nem is igen tehet. Mindezt úgy, hogy a koncert első háromnegyed órája egyáltalán nem erős - már a nyitó We Live (2 Get Funky) sem az a kifejezetten ajtóstul a házba darab, de a hangzás és a hangerő rendben, a zenészek persze uralják hangszereiket, Prince-en pedig azonnal látszik, hogy nem csak zseniális előadó, de nagyszerű karmester is, és végig kiválóan uralkodik zenészei felett. Sőt ha kell, szívesen oldalra is lép szintetizátorozni, amíg az igencsak szemrevaló gitáros csaj, Andy Allo énekel egy dalt, de szerencsére csak egyet, mert tényleg ez volt az a pont, ahol a koncert már kezdett egy kicsit leülni. Aztán hercegünk a Purple Rain albumon található Take Me With U-val veszi vissza az irányítást, immáron végleg, és innentől szerencsére ki van zárva a hibázás lehetősége. Jön a Raspberry Beret és a zseniális Cream, a Cool pedig elég jól fogalmazza meg mindazt, ami itt zajlik. Én közben reménykedem, hogy jöjjön egy ambientes intro és felharsanjon a visszhangosított "Dearly beloved!" kiáltás, de nem, Prince máris a Purple Rainbe vág bele. Totális transz, szívesen megírnám, hogy milyen volt, de nem lehet, ezt tényleg csak az értheti meg, aki ott volt.
Ekkor jön egy viszonylag hosszú szünet, és az öltözékét lecserélő, immáron vicces jegesmedvecsizmát viselő kis nagy ember egy háromszámos hangmintablokkal folytatja, amiből azért a When Doves Cryt és a Sign O' The Timest simán elviseltem volna teljes verzióban is. A slágerparádé a Tom Jonest reaktiváló Kiss-szel folytatódik, majd jön az If I Was Your Girlfriend és a Gold, aztán egy kis Hendrix-féle amerikai himnusz szólógitáron, és végül a szintetizátorhömpölygésben felhangzik a hőn áhított "Dearly beloved!" sor is, ami ugyebár a Let's Go Crazy bevezetője, és ekkor már tényleg mindenki menthetetlenül megőrül. Az újabb szünet sok embert elzavar a sörsátrak felé, ami nem baj, mert több hely marad másoknak táncolni, hiszen jön az újabb ráadásblokk, benne a Deliriousszel és a Sinead O'Connorból sztárt csináló Nothing Compares 2 U-val - úgy bulizunk, mintha 1999 lenne.
Prince közben a dobokat leszámítva minden hangszeren játszik, időnként táncol is, ha épp úgy támad kedve, folyamatosan hergeli a közönséget, a másoknál már rég prosztónak számító "hungry Hungary" szójátékot pedig simán meg lehet bocsátani neki.
Az újabb türelmet próbáló pihenő után a zenészek a Birddel térnek vissza a hatalmas kivetítős színpadra, és még jön a Jungle Love meg a Love Bizarre, legeslegvégső ráadásként pedig a Sometimes It Snows In April.
Még egy olyan momentuma volt ennek a koncertnek, ami mindenképpen említésre méltó és emberközelivé hozta az önmagát misztikus ködfelhővel körülvevő, nagybetűs sztárt, mégpedig amikor a vége felé a biztonságiakkal kiszedetett néhány embert az első sorból (valamiért ez a színpadra hívás aztán az egész Sziget viszszatérő elemének bizonyult), és ez a pár kiváltságos fan a kifutón táncolhatott és bulizhatott tovább. Persze szigorúan csak a kísérőzenészekkel, Prince-hez túl közel nem mehettek (amikor az egyik feka csávó egy picit közelebb merészkedett, már tolták is odébb), de azért ezek a pillanatok megmutatták, hogy a furcsa formájú, saját logós gitárját ezen az estén hanyagoló szupersztár nem távolodott el teljesen az emberektől, és nagyon fontos neki a közönség közelsége és az állandó pozitív visszajelzés.
Mindenki elégedett vigyorral hagyta el a helyszínt, és ez a buli csupán azért nem lett a Sziget legjobb idei koncertje, mert ezen a fesztiválon fellépett aztán még a Pulp is.
Nagyszínpad, augusztus 9.
