Milyen nagyon jó a díszlet például - ismét Kentaur tervezte -; az első jelenet hátsó tükörfala a későbbiekben üvegként játszik, van tehát előtt meg mögött, ráadásul az üveg mindent magára vesz, véres lesz meg vizes, az agyonlövetéseknél neki lehet zuhanni, a kitépett belső szerveket hozzá lehet vágni, a végén már szinte átláthatatlan, kár, hogy egyes szereplők hangját a kezdettől elnyeli.
Az üvegfal mögötti térnek is van egy hátsó fala, lehet, hogy fa, mindenesetre téglaszerű elemek ugranak ki belőle; ezeken lehet állni, felmászni, közé dőlni és meglehetősen impresszíven csúszik előre, amikor birnami erdővé válik és elindul Dunsinane-re.
A jelmez is ragyogó: Barta Andrea egyen-ólomszürke ruhái hajtásaiból játékosan kikacsint a nyakkendővel azonos mintázatú skótkocka; a ruhák fegyelmezettek, kortalanok, és hátranyalt hajviselet illik hozzájuk.
Vannak férfiseggek is számosan, botrányokozásra alkalmatlanok, de olyik tetszetős. A vészlényeknek nevezett boszorkányok gőzfürdőből kölcsönzött kis kendőcskére vetkőznek parókából-női ruhából, szépen kirúzsozott mellbimbót viselnek, ez muris.
A fordítással már akadnak gondok; nem is azzal, hogy új fordítás készült, mert ez a tény mindig rendben van, hanem hogy most elolvasván ezt is, a régit is, nemigen látszik, miért volt szükség rá. Vannak részek, ahol Szabó Stein Imre valóban mai nyelvi közeget használ, ezt azonban oly könnyedén vagy
slendriánul vegyíti
a meglehetős régiessel
vagy a költőinek látszó képzavarossal, hogy sokszor megbotlik az ember füle, teszem azt, a "fuvalmon lépkedő hímes, csupasz kisded" vagy a "kering mérges nyirok békém erében" hallatán. A fordítás elemzése-értékelése külön misét ér; ide most annyi sem fér, amenynyi megcáfolná Szabó Stein túltengő önbizalmú nyilatkozatát, miszerint belé s még többekbe annyi tehetség "bőven" szorult, mint mondjuk Szabó Lőrincbe vagy Vas Istvánba. Itt most csak annyit mondanék erre, hogy bővenről azért biztosan nincsen szó...
Alföldibe azonban kétségtelenül sok tehetség szorult. Szép utat járat be László Zsolt Macbethjével - a színészvezetés amúgy is szabatos, ahogy nála rendesen, mármint annál, akire odafigyel, mert érdekli -; a hű alattvalóból valójában a vészlények (szirének? lidércek? álmok?) gyártanak hidegvérű gyilkost (elmebeteget nem!). Mit tesz az emberrel a felcsillanó lehetőség, súgja Alföldi, és éppen mélyen egyetértenénk, a magunk egyre növekvő tapasztalatai alapján sorolva a még nem éppen gyilkosokat, ha a végén nem jönne a nagy pofáncsapás, ami ráadásul nemcsak engem - s gondolom, rengeteg nézőt - talál, hanem sajnálatos módon az egész előadást is, de ezzel várnék még. Macbeth tehát fejlődésdráma az ő interpretációjában, s nekem ez máris sokkal meggyőzőbb, mint amikor afféle "fiók-III. Richárdra", azaz eleve gonoszra és romlottra veszik. László Zsolt nemcsak hű alattvalót, hanem ép, morális és egyéb érzékű férfit játszik kezdetben, akit fokról fokra változtat gyilkossá, cinikus és romlott zsarnokká a hatalomnak előbb az ígérete, majd maga a hatalom. A színész rendkívül tisztán fogalmaz: még az a bizonyos első gyilkosság is csupa kétely és félelem, a vér félelmetes és elborzasztó számára, amikor is a Lady elvakult hatalomvágya, s az, hogy ő maga is szinte megmártózik a király vérében, mintegy legitimálja a tettet Macbeth szemében.
A Ladyt játszó Horváth Lili is pontosan érzi és adja azt a libikókajátékot, amely Alföldi szerint pontosan fejezi ki a két ember jellemének megváltozását. Ennek különösen szép megfogalmazása az a két ebédelésjelenet, melyben teljesen néma arc- és testbeszéd zajlik a férj és a feleség közt, meglehetősen sűrű tartalommal; de míg az elsőben a Lady felől áramlik intenzív elszántság Macbeth felé, a második alkalommal a bomlott elméjű asszonnyal szemben egy
közönyös férj lapátolja magába a húst,
majd - a pillanatnyi sötétség leple alatt eldönthetetlen, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság következtében - a halott és vérbe fagyott feleséggel szemben fejezi be ebédjét Macbeth.
Alföldi a sok egyformát is jól mozgatja; mármint azokat az esetenként névvel is bíró mellékszereplőket, akik hátranyalt hajjal hajbókolnak a kormányfő-királynak. Banquo, a dráma és az előadás egyetlen "jóembere" Stohl András alakításában mégiscsak hordoz némi fenyegetést, elsősorban is Macbeth számára; nemcsak azzal, hogy tanúja volt a vészlények jóslatának, hanem ráadásul felemlegeti neki, hogy az ő ivadékai váltják majd Macbethet a trónon. Ezért kell meghalnia, és az ő kísértetének a megjelenése az utolsó olyan pillanat, amikor Macbethen még látszik némi lelkiismeret-furdalás is az óriási rémület mellett.
Ettől kezdve Macbeth - aki már pisztollyal öl, sitty-sutty, szemvillanás alatt, ha kell, ha nem - mindössze a tenyerét csapja össze, s már túl is van minden gyilkosságon.
A boszorkányokból vészlények lettek; ez jónak tűnik, részint azért, mert kevesebb konnotációt hordoznak így, jelentésükben testetlenebbek - noha Hayth Zoltán, Jánosi Dávid és Kokics Péter megjelenésében nagyon is testesek, de ruhájuk, sminkjük, mozgásuk révén definiálhatatlanul azok -, miközben Alföldi azért egy brutális jelenetben szertartásos lánygyilkosságot, majd kibelezést celebráltat velük. Lady Macbeth udvarhölgyének szerepébe beleolvadt a végén a Hírnöké; Szilágyi Zsuzsa játssza igen jól, előre sejtve saját végzetét is: itt senki nem úszhatja meg.
Macbeth sem, természetesen. De mi sem. Amikor ugyanis Macduff annak rendje s módja szerint megöli őt, jön Malcolm, Duncan fia, a törvényes új király, és előbb minden ok nélkül jól lepuffantja öcsikéjét, majd zárómonológjában nem hagy kétséget afelől, hogy ő ott kezdi, ahol Macbeth befejezte. Az üzenet világos, eddig még jó is, mind ugyanarra gondolunk, ugyebár.
De Alföldi nem éri be ennyivel, hanem - Szabó Stein fordításától is eltérve, ezt mondatja vele: "Reménnyé válik emlékezetünk, / És Scone-ban fejünkre koronát teszünk." Ez a remény és emlékezet egy ideig most nem elsősorban Arany János szép sora a Széchenyi emlékezetéből, hanem egy viszonylag friss,
szokásosan félművelt és fellengzős Fidesz-kampány
szlogenje. Ahogy ez kinéz, lehet még idő, amikor nagy művészi bátorság szükségeltetik majd színpadi megidézéséhez, a Bozsó Péter játszotta Malcolm-Orbán Viktorral együtt. De ez még nem az az idő. Hanem az, amikor egy ilyen apró szemtelenséggel agyoncsapja a rendező a saját előadását (akkor is, ha utána egy éles fénypászmában trükkösen odamutatja nekünk a szegény Banquo még szegényebb fiát), mert közben Lucifert játszik a Fidesz-kampány emblematikus produkciójában. Nincsen két Alföldi Róbert, egy ostoba bábuszínész meg egy igazi rendező. Vagy van koherens, integer személyiség, aki szabadon és hitelesen fogalmaz - vagy nincsen. És mert itt most nincsen, hát én utálom ezt a Macbethet, pedig egyébként még kedvelhetném is.
Csáki Judit
