Magyar Narancs: Hét év után újfent elvállalta a budapesti Operabál felkérését. A bált leszámítva eddig még soha nem vendégszerepelt operaénekesként a budapesti Operában.
José Cura: Ami késik, nem múlik, legalábbis remélem. Már évekkel ezelőtt folytak többszöri tárgyalások a Magyar Állami Operaházzal, de valahol mindig elakadt a dolog, talán az egyeztetésen, talán máson. Annyi bizonyos, hogy nem miattam.
MN: A Buenos Aires-i Operába sok év után idén hívták először.
JC: Lehetnék emiatt szomorú, de minek, amikor a naptáram három-négy évre már betelt. Figyelembe kell venni az ottani kaotikus társadalmi, gazdasági helyzetet éppúgy, mint a Buenos Aires-i Opera, a Teatro Colón évek óta elhúzódó felújítását. Valaha, amikor eljöttem Argentínából, ugyanezt éreztem. Nem láttam jövőképet magam előtt, bármiféle lehetőséget a hoszszabb távú fejlődésre mint énekes vagy karmester.
MN: Ezzel együtt lelkesen ápolja szülőhazája zenei örökségét.
JC: Természetesen. A felmenőim spanyolok, olaszok, apai részről libanoniak. Bizonyos értelemben sok nemzethez kötődöm, noha a zenei gyökereim a szülőhazámhoz fűznek. Ennek az örökségnek soha nem fordítottam hátat. Szólókoncertjeim jelentős részét akár énekesként, akár dirigensként az argentin dalrepertoár teszi ki. Bizonyos értelemben követnek vallom magam, szívbéli kötelességem és nagy szóval élve a küldetésem a szülőföldem zenéjének a továbbadása. A világszerte legismertebb Piazzolla mellett Buchardo, Ginastera szerzeményeit énekelem és dirigálom.
MN: Tizenöt év fényes énekesi karrier után mi vonzotta a karmesteri hivatás felé?
JC: Eredetileg karmesteri és zeneszerzői diplomám van. Valaha abban a hitben éltem, hogy a világ leghíresebb zenekarai élén fogok állni az általam csodált komponisták, főként Beethoven, Brahms, Mahler, Rahmanyinov műveit tolmácsolva. A hangképzés, az éneklés, az előadó-művészet, a színpadi önkifejezés viszonylag későn, harmincéves korom táján jött. Ily módon az én utam tökéletesen eltér azokétól, akik pályafutások bizonyos szakaszában egyfajta megújulási szándékból karmesteri pálcát ragadnak.
MN: Mint például Plácido Domingo, akivel önt főleg pályája kezdetén unos-untalan párhuzamba vonták?
JC: Nem érdemes példákat említeni, mert azok mindig sántítanak. Borzasztóan becsülöm az előttem lévő nemzedék, nemzedékek nagy egyéniségeit, de igazán senkivel nem vállalok rokonságot.
MN: Mi ennek az oka?
JC: Szerintem senkit nem kell követni, felesleges példaképeket, ideálokat állítani. Minden művész, zenész mögött hatalmas kincsestár áll, amiből hatásokat nyerhet, válogathat. A művészetnek azonban nem követőkre van szüksége, hanem szabad, független egyéniségekre. Légy önmagad: nekem ez az alapelvem. Magadból hozd ki a legjobbat, a legtöbbet, azokból az adottságokból építkezzél, amit kaptál a teremtőtől. Mindenkinek egyéni útja van, amit magának kell bejárnia, elődök és utódok nélkül.
MN: Ön meglehetősen szokatlan módon kommunikál a közönséggel: gyakran "magánszámokat", spontán reagálásokat iktat be dirigálás közben.
JC: Ez talán azzal magyarázható, hogy kettős szerelem vonzásában élek. Imádom a partitúrába feledkezés meditatív állapotát, másfelől interakcióban vagyok a közönséggel. Színpadra lépéskor letapogatom a terem hangulatát, az érzékszerveimmel rögtön felmérem, hogy mit engedhetek meg magamnak. A zeneműbe feledkezés és a kikacsintás kettős síkján születnek meg a legszebb pillanatok. Elvégre élő, eleven anyaggal dolgozunk. Nincs két egyforma este, két egyforma közönség, különböző energiák adódnak össze. Minden alkímia kérdése, és a nagyfokú spontaneitásé. Amúgy is halálom az unalom, a megszokás. Hozzákezdeni sem érdemes semmihez, ha nincs meg benned az önátadás vágya, az alkotás igénye. Ha bármit teljes hittel, belefeledkezéssel csinálsz, csak akkor van igazi tétje. Sem a hivatásomban, sem a hétköznapokban nem jellemző rám, hogy megfutamodnék a kihívásoktól.
MN: Az írást-rendezést is annak tekinti? La commedia é finita címmel zenés színpadi művet is írt.
JC: Kölnben az Álarcosbált rendeztem, Horvátországban a Bajazzók prózai, opera-, pantomim- és balettváltozatát, amolyan összművészeti show-t. A La commedia é finitával lehetőséget kaptam arra, hogy kísérletezzek, és egy szimbolikus történeten belül megelevenítsem egy bajazzótársulat hétköznapjait.
MN: Caniótól, Cavaradossitól, Turridutól jutott el Otello és Sámson szerepéig.
JC: Minden szerepre meg kell érni. A verista repertoár szenvedélyes tolmácsolója vagyok. Nálam Verdi és Puccini mindenek felett áll. Otello pedig a Verdi-szerepek megkoronázása. Sámson is nagy falat. A drámai szerepek legalább annyira érdekelnek lélektani, mint zenei szempontból.
MN: Mit szól ahhoz, hogy minduntalan a latinos férfiassággal azonosítják?
JC: Nem foglalkozom vele. Belátom, hogy az újságoknak, a rajongóknak kellenek támpontok, hivatkozások, amihez igazodni szeretnek. Ami nekem természetes, lehet hogy másoknak kuriózum. Mindenkit a maga valamilyenségében kell elfogadni. Nekem lelkület, szenvedélyesség szempontjából meghatározó a származásom. A belső tüzet, a napfényt, az érzelmeket szeretném ébren tartani magamban. Én ugyanaz az ember vagyok, amikor éppen próbálok, lemezfelvételt készítek, énekelek, dirigálok vagy éppen fotózom. Egyazon fizikummal, lelkülettel, meggyőző erővel instruálom a zenészeket és beszélgetek a gyerekeimmel. Nem látom értelmét annak, hogy másnak mutassam magam, mint amilyen valójában vagyok.
