Utoljára a kilencvenes években volt felfutása a bluesnak Magyarországon. Részben az MTV (és Eric Clapton Unplugged koncertje), részben Gary Moore (és a Still Got the Blues albuma), részben pedig az oroszok hozták el a bluesboomot azzal, hogy kivonultak az országból. „A blues a szabadság zenéje, és mivel a rendszerváltáskor kitört a szabadság, hirtelen ránk zuhant a blues” – mondja Takáts Tamás.
„Itt öt-hat évig Woodstock volt” – emlékezik Ferenczi György a 90-es évekre. „Bárhova mentünk, három napig tartott egy koncert. Minden buli után házibuli volt. Ez a generáció nagyon odavágott a rendszerváltáskor.” Volt is hol odavágniuk, mert minden második sarkon blueskocsma működött, és volt olyan nyár, amelyen nyolc-tíz bluesfesztivált tartottak. „Amikor látták, hogy hetente két-három alkalommal is rengeteg ember zsúfolódik össze a Palermo Boogie Gangre a Fregattban, vérszemet kaptak, és sorra nyíltak a helyek: az Old Man’s, a Tilos az Á, a Bluebox” – meséli Szabó Tamás, a Palermo egykori szájharmonikása. Pezsgő bluesszíntér alakult ki, amelyben a zenészek is figyelték, mit játszik a másik, nehogy lemaradjanak, „ez pedig magas színvonalú jam session kultúrát eredményezett. Mindenki arra koncentrált, hogy a lehető legjobban játsszon. Sokat lehetett tanulni ezekből a jam sessionökből” – vallja Ferenczi, aki határt szab a nosztalgiának, és mint a többi blueszenész, elismeri, hogy végül önmagát számolta fel a bluesboom. Hígult a felhozatal, és sok fesztivál amatőr, falunapos technikával riasztotta el az embereket.
„Boldog-boldogtalan, aki el tudta játszani a Hey Joe-t vagy a Born to Be Wildot, blueszenekarnak nevezte ki magát. A vicc az, hogy ezek közül egyik sem blues” – mondja Takáts Tamás, aki szerint Dunát lehetett rekeszteni a rosszabbnál rosszabb bluesbandákkal, ezért az emberek ráuntak a műfajra. A népszerű együttesek pedig túljátszották magukat. Ferenczi szerint „lehetett érezni, hogy égnek ki a zenekarok, mert 300 koncertet muzsikáltunk egy évben. Részemről öncélú tekerésbe torkollt az egész. Technikailag egyre profibb, tartalmilag egyre üresebb lett a produkció. Görcsösen szórakoztam, mert nem akartam elveszteni ezt a woodstocki fílinget. De nem lehetett megállítani a folyamatot. És akkor sorban szétestek a bandák.”
Pénz nélküli blues
Az ezredforduló környékén lecsengett a bluesdivat. Elmaradoztak, mert családot alapítottak a régi arcok, újak viszont nem jöttek a helyükre. A kocsmák bezártak, elkezdett leépülni a blueskultúra. „Nem az történt, hogy a cunami ledöntött mindent, és utána csak a préri maradt: lassú elhalás kezdődött” – mondja Szabó Tamás, aki azt fájlalja leginkább, hogy nem épült ki a bluesklubkultúra Magyarországon. A 90-es évek bluesklubjai művházakban működtek, hétvégén szerveztek koncertet, „hétfőn aztán kipakolták az asztalokat, és ment a gyerekprogram”. Ha volt is blues- és dzsesszzenére szakosodott és dizájnolt kocsma, mint a Biliárd fél 10 vagy az Old Man’s, mára bezárt. A kocsmák többségéből vagy a hangulat és a megfelelő technika, vagy a kitartás hiányzott, hogy hosszú évek munkájával sikerre vigyék a helyet. „A blues mindig is a kocsmákban élt, ezért fontos az egészséges blueskocsmakultúra. De ezeket a helyeket nem lehet összehasonlítani a 30-40 éve működő bluesklubokkal, amelyeknek már a belépéskor megcsap az atmoszférája” – teszi hozzá Szabó. Budapesten a Muzikum üzemeltet bluesklubot az őszi–tavaszi szezonban, nyáron a Kobuci kert szervez bluesprogramokat; a fesztiválok közül a Gastroblues maradt életben (a paksi önkormányzat és az atomerőmű támogatásával). A vidéki nagyvárosokban egy-egy vendéglátós fogad blueszenekarokat, nemritkán benzinpénzért. Jelenleg körülbelül 20-25 zenekart tud eltartani a bluespiac: ők évi 80-100 koncert adnak, általában 80-100 ember előtt.
| ||
Az sem segít, hogy a nyomtatott sajtó válsága a blueszal foglalkozó lapokat, a Blues Life-ot, a Jazz Papírt, a Rockinformot is földre vitte, miközben bluesszájt csak egy bukkant fel a neten. „Ennek okát az anyagiakban és az érdektelenségben látom. Kis ország, kis piac, ráadásul rétegműfajról van szó” – mondja Horváth Attila, a bluesvan.hu szerkesztője, aki szerint a hazai bluesélet egy helyben topog, nem képes megújulni és megszervezni magát. Az elmúlt évtizedben felbomlott a Magyar Blues Társaság és a Blues Patika Alapítvány, amelyek próbálták összefogni a hazai blueséletet, a műfaj pedig kiszorult a médiából. A tévé, a rádió nem játszik bluest – kivételt csak Nemes Nagy Péter Kék ördögök műsora jelent a Klubrádión.
Ott megújult, itt nem
A blueszenészek helyzete Amerikában sem annyira vidám, tudjuk meg Little G Weeviltől, azaz Szűcs Gábortól, aki 2004-ben ment ki a blues őshazájába, 2013-ban megnyerte az International Blues Challenge-et, 2014-ben pedig „a blues Oscar-díjára”, a Blues Music Awardsra is jelölték. „A country a 60-as években populárissá tudott válni Amerikában, például Johnny Cashnek vagy Willie Nelsonnak köszönhetően. Ennek a műfajnak a hangszerelése és a dalírás szerkezete úgy változik, ahogy azt a vásárlóigény megkívánja – a nashville-i popcountry már évtizedek óta milliárdokat hoz. A blueszenészek azonban visszautasították ezt a váltást. Így a műfajból kivonult a pénz, a rádiók nem játsszák a számokat, a közönség pedig, amelyik szereti a bluest, kiöregszik – és nincs utánpótlás. Ebben mi, zenészek is hibásak vagyunk, mert nem haladtunk a korral. Mint az étterem-
tulajdonos, aki nem érti, miért nem megy már a 30 éve bevált családi recept. Talán mert eltelt 30 év, és lehet a kaja kitűnő, de másképp kell tálalni, különben már senkinek nem érdekes. Páran rájöttek erre: ők próbálnak nem blueszenészként bluest játszani.”
Ilyen például az Alabama Shakes, a garázsblueszal forradalmat csináló White Stripes és Black Keys, vagy a hipszter bluespopot játszó Gary Clark Jr. Ők visszahozták a bluest a mainstreambe, csak nem szóltak róla senkinek. A blues Amerikában sem trendi, ezért néha még azok a zenészek is elhatárolódnak tőle, akik épp azzal foglalkoznak, hogy új alapokra helyezzék, más zenei formákba mentsék át. Dan Auerbach például úgy nyilatkozott legutóbb, hogy a Black Keys sosem játszott bluest – pedig ha a The Big Come Up nem blues, akkor Muddy Waters sem az. „A fiatalok akkor szeretik a bluest, ha nem tudják, hogy azt hallják” – mondja a Papaver Cousins folkbluesduó. Ennek csak egyik oka, hogy más műfajok szólítják meg a fiatalokat (pl. a bluest gyakran samplingelő hiphop) – a másik, hogy a bluesnak kifejezetten rossz a marketingje: évtizedes sztereotípiák rakódtak rá.
Ettől függetlenül a 21. században megújult a blueszene. Magyarországon ez kevéssé érzékelhető, itt nem találták fel újra a bluest – bár a 2000-es évekre beszűkülő piac rákényszerítette a zenészeket a kísérletezésre. A 90-es években a többség tradicionálisan játszotta a bluest, az évtized legfontosabb magyar blueszenekara a Palermo Boogie Gang volt, melynek vonzerejét épp az adta, hogy a Hobo Blues Banddel szemben – amely Stoneson, Doorson keresztül hozta be a bluest – ők egészen a forrásig, például Muddy Watersig vagy John Lee Hookerig nyúltak vissza. Az expalermósok közül Szabó Tamás szólóban a – bluesalapú – pop- és elektronikus zene felé fordult, a Mojo Workingsben pedig többszólamú vokálokkal, popos dallamokkal dúsította a blues- és countryzenét. Pribojszki Mátyás soulos, dzsesszes, funkys bulizenét faragott a szájharmonikás bluesból. Oláh Andor a Mississippi Big Beatben elektronikával, Ferenczi Gyuri a Rackajamben magyar népzenével keverte a bluest – előbbire a hiphop-, utóbbira a folkközönség is vevő lett.
„A blues ne legyen kommersz!”
Ami viszont valóban eltűnőfélben van, az a magyar nyelvű, intellektuális és slágeres blues, amelyet a Hobo Blues Band képviselt. A másodgenerációs, tradicionális blueszenészek angolul játsszák a műfajt, mert úgy vélik, a blues ritmikája túlságosan eltér a magyar nyelvétől. „Amerikában sem játszanak magyar népzenét angolul. Freddie Mercury nem fordította le angolra a Tavaszi szélt, amikor elénekelte. Akkor én miért énekeljem a Blueberry Hill helyett azt, hogy áfonyadomb?” – kérdezi Szabó Tamás, aki tudja, hogy az alternatív zene is a magyar nyelvű szövegeknek köszönhette sikerét, de blueszenészként ő kénytelen lemondani erről.
Pribojszki Mátyás szerint az európai bluesmaneknek sosem volt erősségük a slágerírás, „de ez nem baj: én nem hiszek abban, hogy ebből slágerzenét lehet csinálni. A blues ne legyen kommersz!” Persze ő is szeretné, ha nemcsak az angol, a spanyol vagy a cseh rádió játszaná a számaikat, hanem a magyar is, de nem vágyik arénákba, mondjuk, Joe Bonamassa mellé. „Én a bluesban azt szeretem, ha lihegek az emberek közé, ha érzik, hogy ott vagyok mellettük. Ennek van egy bensőséges interakciója, energiakibocsátása. Ha ötven méterre ülnek, és kivetítőn néznek, az nem ugyanaz.”
Ferenczi György szántszándékkal tartja távol zenekarát a mainstreamtől. A 90-es években megégette magát két nagy kiadós szerződéssel, lemezt azóta magánkiadásban, 300-400 példányban jelentet meg, és a rádióknál sem kilincsel. „Minket nem érdekel más, csak hogy viszonylag szabadon játszhassuk a zenénket. Ha a rádió játszaná a dalainkat, azok a slágerszisztémában kezdenének el élni, és ez hazavágná a szabadságot, amit kivívtunk magunknak. Van, hogy egy év után már nincs kedvem játszani egy dalt, mert elmondta a magáét. A közönség viszont kéri, mert a rádión keresztül azt toltuk nekik, hogy azért a dalért jöjjenek a koncertre. Na, ilyenkor jön a gyomorgörcs – és a gyomorgörccsel vége a tiszta muzsikálásnak. Ezért nálunk nincsenek slágerek. Ami slágerré válik, azt kivesszük a műsorból.”
A blues mentsvára az underground, vallja Ferenczi, de nemcsak a zenekarok, hanem a közönség számára is. Csak összefogás kell hozzá. Példamutató kezdeményezés a Csabai Csípős Blues Clubé, amely a békéscsabai Elefánt Klubban, önszerveződő alapon működik. Önkormányzati támogatásból, pályázatokból és tagdíjból tartják fenn magukat: havi ezer forintért a tagok ingyen látogathatják a club évi kábé 20 koncertjét. „Szeretnénk, ha hasonló klubokból létrejönne egy országos hálózat, és küldhetnénk egymáshoz az együtteseket. Ez a zenészeket, a klubokat is motiválná, lenne egy kis verseny” – mondja a CSCSBC egyik alapítója, Belanka János.
A magyar blueszenészek így sem panaszkodnak: úgy érzik, a 90-es évekbeli felhajtás után a helyére került itthon a blueszene. „A népzenealapú műfajok, attól függetlenül, hogy a „hullámvasút” melyik pontján vannak éppen, megmaradnak, mert egyszerű emberi hangulatokat, érzéseket mondanak el” – vallja Szabó Tamás. Nemes Nagy Péter pedig hozzáfűzi: „Ahogy az emberi sejtek is lecserélődnek hétévente, úgy a zenének is van egy fel- és lefutása, amikor egy korosztály rákap, majd kiöregszik belőle. Jön majd egy új hullám, és a blues megint érdekelni fogja az embereket.”
Ehhez persze kellenek előadók, akik bekerülnek a médiába, és a bluesra irányítják a figyelmet. Mint Little G Weevil, aki 2014-ben mentor volt az X-Faktorban – és azóta pár százzal több ember jár a koncertjeire. „A blueszenészek rejtőzködő hippik: utálják a mainstreamet. Én ezzel nem értek egyet. Persze, mindenki játssza azt a zenét, amit szeret, de szerintem populárisabbá lehet tenni a bluest anélkül, hogy szembeköpnénk magunkat. Ha megtartjuk a blues őszinteségét a szövegben, és változtatunk kicsit a hangszerelésen, ne adj’ isten, refrént teszünk a számokba, talán sikerül szélesebb közönséget toborozni” – mondja LGW, aki egy tradicionális, akusztikus blueslemez mellett idén egy populárisabb anyagon is dolgozik. „Rhythm and blues lesz: kicsi blues, kicsi funky, kicsi rock and roll – vagyis minden, ami a blueszal kapcsolatos.”
