Magyar Narancs: Mennyiben volt más a „Tedd magad szabaddá!” tüntetés, mint a többi kormányellenes megmozdulás?
Zubek Adrienn: Személy szerint nincs gondom a kérdésfelvetéssel, de a több mint 120 fős szervezői gárdában nem alakult ki egységes álláspont arról, hogy nevezhető-e egyáltalán kormányellenesnek a tüntetés. E szerveződésnek sok mindenre kellett válaszolnia, így természetesen a kormány alapvető demokratikus jogokat leépítő intézkedéseire is. Az újdonság a szervezés mikéntje volt: különböző civil szervezetek és az abszolút magánemberként felálló aktivista kör közösen próbált létrehozni valamit. A tüntetés célja is eltért a megszokottól, nem akartuk, hogy a demonstráció befejeztével vége is legyen az egésznek, hanem azonnali bekapcsolódási pontokat kínáltunk fel a tüntetés résztvevőinek. Ez egyrészt az aktivizmus eszközrendszerének, másrészt a támogató civil szervezetek munkájának a megismertetését jelenti. Valamennyi tüntetés utáni programunk nagy sikerrel futott, Bodoky Tamás és Horváth András beszélgetéséhez, illetve Misetics Bálint polgári engedetlenségről szóló előadásához kicsinek is bizonyultak a helyszínek. Kiosztottunk továbbá egy Edzésterv című füzetecskét, ami civil szervezetek programjait tartalmazza egészen december végéig. Az a cél, hogy ezekre is minél többen jöjjenek.
Varga Attila: A „Tedd magad szabaddá” egy nagyon érthető és nagyon egyszerű üzenet. Nem politikusok, parlamenti képviselők álltak ki, hanem civil szervezetek képviselői. Én például egyszerű emberként, az UCCU önkénteseként, a saját tapasztalataim alapján tudtam elmondani a beszédemet.
| ||
MN: Ha nem pusztán kormányellenes szerveződésről van szó, akkor mi lehet az, amivel túlmutattok adott politikai intézkedések elleni tiltakozáson?
ZA: A cselekvő szabadság propagálása, például. A politika mi is vagyunk, azaz nem a pártpolitika a közügyek megvitatásának és intézésének kizárólagos terepe. Azt lehet megcsinálni velünk, amit hagyunk, hogy megcsináljanak velünk. Még ebben a nagyon beszűkített politikai mozgástérben is számos eszköz áll rendelkezésünkre, ezekkel csak élni kellene. Amikor a civil társadalom vegzálásáról beszélünk, akkor nem szervezetek vegzálásáról beszélünk, a civil társadalom te vagy, meg én. Például ennek a világ boldogabbik felén evidenciának számító állításnak az átélhetővé tétele is célunk lenne.
VA: Magamban nem úgy gondoltam erre, mint egy kormányellenes tüntetésre. Ha nagyon akarjuk, akkor bele tudjuk magyarázni, mert egyes támogató civil szervezetek nagyon kritikusan gondolkodnak a kormány intézkedéseiről. Magyarországon az a baj, hogy ha valaki ellent mer mondani bizonyos kérdésekben a kormánynak, rögtön elkönyvelik baloldaliként vagy az ellenzék támogatójaként. Nekem sincs semmilyen kötődésem pártokhoz, úgy szólaltam fel, mint aki nem ért egyet azzal, hogy ma Magyarországon szegregált oktatás létezik, hogy Balog Zoltánt kitüntetik a második legmagasabb rangú német érdemrenddel az emberi és kisebbségi jogok terén szerzett érdemei elismeréseként, miközben a nyíregyházi iskola perében a szegregáció támogatójaként lép fel. Amikor írtam a beszédemet, eszembe jutott, hogy mi lesz, ha beperel az iskola vagy a húsüzem, amit megemlítek, de ezt hamar legyűrtem magamban, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy kiállhatok egy igazságtalanság ellen. Ezt ráadásul a saját példámon keresztül tehettem meg, hiszen a közoktatás tizenkét évén túl hat évembe telt, hogy megszerezzem azt a tudást, amit a szegregált rendszerben nem kaptam meg.
MN: Az is benne van az állításban, hogy az aktív állampolgárok segíthetnek egymáson, jobbá tehetik egymás életét akkor is, ha a pártok nem karolják fel a civil kezdeményezéseket?
VA: A civil szféra és a mai kormány elmegy egymás mellett, pedig a politikusoknak lenne mit tanulniuk azoktól, akiknek valódi tapasztalataik vannak. Óriási vétek, hogy nincsen vagy legalábbis nagyon kevés a párbeszéd, hiszen a civil tudás nélkül elképzelhetetlen a felelős döntéshozatal. Ha a szegregációt nézzük, az Esélyt a Hátrányos helyzetű Gyerekeknek Alapítvány, ahol szintén dolgozom, alapvetően jogi profilú szervezet. Amikor tapasztaljuk a szegregációt, megpróbálunk afelé hatni, hogy abbahagyják, de ha nem megy, akkor jogi útra tereljük az ügyet, gyakran évekig húzódó pereink vannak, mint legutóbb a gyöngyöspatai esetben, ahol egy 2011 óta zajló pert sikerült másodfokon megnyernünk. Semmilyen megbeszélés vagy informális tapasztalatcsere nem működik, az van, hogy kőkemény perek és bírósági tárgyalások után hajlandók változtatni, sőt gyakran az ítélet után is ugyanúgy folytatják a szegregációt. Miközben törvény van ma arra Magyarországon, hogy nem lehet embereket elkülöníteni bőrszín, származás vagy nem alapján. Ahogyan nem lehet dohányozni a kávézókban, és ha dohányzol, akkor megbüntetnek, büntetni rendeli a törvény a szegregációt is. Mégis csinálják, a Klik tudtával és beleegyezésével.
ZA: Egy normális országban érdeke lenne valamennyi pártnak, a regnáló hatalomnak, hogy használják a civilek anyagait, mert azokban szakértelem van. De mi most nem csak a pártok felől közelítettük meg a kérdést. Itt a végtelen apátiáról, a tanult tehetetlenségről is szó van, arról, hogy emberek rutinnak veszik, hogy dolgok a fejük felett dőlnek el. Eszükbe sem jut, hogy alakítani lehetne azt a teret, amelyben élünk. Hogy azoknak a dolgoknak a feléért, amik nálunk mennek, Franciaországban vagy Spanyolországban százezrek vonulnak utcára, és vissza is vonják azt az adott bármit, ami a felháborodást kiváltotta. Nálunk ez már – ha optimista akarok lenni, akkor még – nem működik. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen egyszerű ügyre, mint az internetadó, megmozdul a társadalom. Az állításom az, hogy azt is ugyanúgy a bőrünkön érezzük, amikor az alaptörvény családfogalma kizárja magából a társadalom jelentős részét. Ilyenkor is lehet utcára menni, vagy egy szervezetben dolgozni a változásért. Nem normális egyébként, hogy a nagypolitika ennyire befolyásolja a személyes életet, jól működő demokráciákban ez biztosan nincs így, de nálunk ez most ennyire így van.
MN: Adrienn, a saját szakmádban, a színház világában mikor jött el az a pont, amikor úgy érezted, hogy politikai fellépésre van szükség?
ZA: Én ezt mindig éreztem. Nemcsak azért, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszere betetőzött korábban is létező nagyon káros folyamatokat, és elindított új, még károsabb folyamatokat, hanem azért is, mert ha színházzal foglalkozol, akkor ezzel foglalkozol. Nem is azt szoktuk kikérni magunknak, hogy politikai színházat csinálunk, hanem azt, hogy kampányszínházat csinálnánk. Tehát a közélettel foglalkozom szakmai és aktivista identitásomban is. Ennek persze része, hogy a kormánynak nincsen semmilyen kulturális koncepciója, hogy a független színházaknak nem könnyű az utóbbi időben. Ma már papíron jobb a helyzet, mint mondjuk két éve, valószínűleg felmérte a kormány, hogy a kivont pénzmennyiség nem éri meg azt a hisztit, amit csapni tud a szféra. De ettől még konkrétan fogható az a politikai szándék, hogy elhallgattassanak kritikus műhelyeket, az illetékes miniszter minden további nélkül helybenhagyta ezt az álláspontot a televízióban.
MN: Attila, a beszédedben is említetted, hogy bár Budapesten jártál iskolába, elsőtől kezdve szegregált osztályban tanultál. Gyerekként mikor veszi észre az ember, hogy ez így nem stimmel?
VA: Nem tudom, hogy gyerekként ezt ki mikor veszi észre, én inkább 19-20 évesen tudatosítottam magamban. Persze már hetedik-nyolcadik környékén éreztem, hogy valami nincs rendben, mert az egyik osztály elmehet síelni egy szünet alkalmával, mi meg elmentünk kirándulni a Városligetbe. Tehát érezni lehetett, hogy különbség van a két osztály között, de a probléma súlya csak évekkel később tudatosult bennem. Például akkor, amikor hátrányos helyzetű fiatalokkal akartunk sétaszínházat csinálni, és bementünk az én egykori iskolámba szereplőket toborozni. A tanár azt mondta, hogy majd meghirdeti a lehetőséget a drámás osztályban, és beajánlja az övéit. Erre azt válaszoltuk, hogy szeretnénk az informatika tagozatos osztályból is, akár roma gyerekeket is fogadni. A tanár úgy reagált, hogy őket sem emberileg, sem szakmailag nem tudja ajánlani. Szó szerint ezt mondta, mert belém égett a mondat, amikor kiejtette.
MN: Értékeltétek már a tüntetést? Mennyire vagytok elégedettek?
ZA: Sose leszünk teljesen elégedettek semmivel, ez egy ilyen közeg, ez is viszi előre. Nagyon népes és heterogén volt a szervezői gárda, így nyilván mindenkiben máshogy csapódik le az élmény. A magam részéről annak mindenképp örülök, hogy erős beszédek voltak, lényegi politikai vagy társadalompolitikai tartalma volt mindegyiknek, és az általában nagyon alulkezelt női esélyegyenlőség szempontja is megjelenhetett a színpadon.
VA: Én meg vagyok elégedve, baromi profin csinálták meg a szervezők, mindenféle technika rendben volt, a felszólalók jó arányban jöttek különféle területekről. A konferálás szerintem fantasztikus és tök színes volt. Az edzésterv is egy szokatlan, különleges ötletnek bizonyult, informálissá is tette a tüntetés hangulatát.
MN: Azt a veszélyt nem érzitek, hogy a sok támogató civil szervezet miatt olyanok jönnek el a tüntetésre, akik egyébként is aktívak valamilyen területen, és kevésbé sikerül új embereket megszólítani?
ZA: Azt nem hiszem, hogy a csatlakozó civil szervezetek miatt ne jönnének új emberek. Azzal egyetértek, hogy a bázis építése és bővítése a legfontosabb feladat, nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki alapvető társadalmi változásokat akar elérni ebben az országban. Az elérést növelni kell, jelenleg minden rettenetesen Budapest-centrikus, és azon belül is értelmiségcentrikus. Persze egyikkel sincs baj, de nem állhatunk itt meg, ha valódi hatást szeretnénk elérni. Ehhez keressük az eszközöket, most azt próbáltuk ki, hogy nagyon heterogén szervezői közeg legyen, és adjunk sok bekapcsolódási pontot a résztvevőknek.
MN: Ezekkel a bekapcsolódási pontokkal mi a célotok?
ZA: Hogy az emberek elmenjenek ezekre a rendezvényekre, ismerjék meg a szervezetek munkáját. Egyébként a tüntetés estéjén a résztvevők nagy számban csatlakoztak különféle civil szervezetek programjaihoz, aminek nagyon örültünk. Meg akartuk mutatni nekik, hogy ha akarsz dolgozni és érdeklődsz, akkor van lehetőséged, hogy a szervezetek nem a levegőbe beszélnek, amikor azt mondják, lehet cselekedni, és az aktivisták sem, amikor azt mondják, hogy márpedig lehet ügyekért dolgozni. A tüntetés és az önkénteskedés között van vagy ezer árnyalat, és ez maga a politika. A politika nem merül ki annyiban, hogy beszélnek, adott esetben hülyeségeket beszélnek a parlamentben, és te erre otthon hőbörögsz vagy bólogatsz.
VA: A civil szféra akkor működik jól, ha független tud maradni, s az emberek és a politika közötti, a szavazatok számában is megmutatkozó úgynevezett szakadékot át tudja hidalni. Én valóban azt remélem, hogy a tüntetésen részt vevő emberek új információkat kaptak a civil szervezetekről, és olyanokat is találnak, amelyekhez csatlakozhatnak.
MN: Amennyiben ez nem egy új, a korai Millához hasonló civil mozgalom, akkor mi lehet a kifutása? Együtt marad-e a körülbelül 120 fős szervezői kör?
VA: Az alulról jövő szerveződés volt az egészben a legkülönlegesebb. Új és jó dolog, hogy emberek elkezdenek szerveződni, mert nincsen olyan politikai formáció, amely képviselni tudná a véleményüket. Azt gondolom, hogy ennek van jövője.
ZA: Ebben a társaságban mérhetetlen tudatosság van, azért elemezzük ki, hogy mi történt, hogyan sikerült, merre lehet elindulni, mert minimum egy próbaidőnek látjuk értelmét. Ha ennél többet állítanék, akkor maximum a reménykedéseinket írhatnám le, de vannak olyan pezsgések a civil szervezetek és az aktivisták között is, amikből látszik egyfajta hálózatosodás és mozgalmi lehetőség. Hogy ebből mi valósul meg, az munka közben fog kiderülni. Ez egy edzésterv nekünk is.
