A környezetvédelmi tárcát rendesen szorongatták minden irányból, így nem is csoda, hogy a törvénytervezetet sikerült szinte száz százalékosan sterilizálni. Már a második kormány görcsöl azon, hogy törvényben szabályozza a hulladékkérdést, persze kínosan ügyelve, hogy a multik érdekei ne sérüljenek. A Hulladékgazdálkodási Főosztály számos szöveggel előállt már, néha még az is előfordult, hogy más verzió ment "társadalmi egyeztetésre", mint ami náluk volt a fiókban. Baka Éva, a Tetra Pak "környezetvédelmi" felelőse például már októberben lobogtatott egy verziót, biztos tombolán nyerte. A zöldek csak december elején láthatták a szöveget.
Ma már csak kerettörvénynek becézik a szöveget, amit a csatlakozó végrehajtási rendeletek hivatottak tartalommal megtölteni. A textus számtalan helyen utal 35 féle, később megalkotandó jogszabályra, amelyek mind alacsonyabb rendűek lesznek, így a törvényhozásnak nem lesz befolyása a későbbi hulladékos szabályozásra; a megalkotás határidőiről pedig végképp nincs szó. Márpedig a kemény meccsek ezután jönnek, hiszen a különböző érdekcsoportokat érintő szabályozás a következő futamban indul el.
Ipari szeméttermelés
Az ipar lobbistái így is feszt a képviselők nyakára járnak. A csomagolóipari érdekvédők is szeretik azt nyilatkozni, hogy ennél jobb törvényt el sem tudnának képzelni. Viszkei György, a csomagolósok szakmai szövetségének (miszerint Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség, azaz CSAOSZ; ennek környezetvédelmi tagozata a HAPEC, lefordíthatatlan szójáték) vezetője a Közgázon egy nyilvános előadásán azt állította, hogy egyetlen módosító indítványa sem lesz - véletlenül tudtuk meg, hogy húszat nyújtott be csak Lotz Károly képviselőn keresztül, aki húsz évig a Csomagolási Kutatóintézetben dolgozott, mielőtt felfedezték benne a közlekedési stb. minisztert. A módosítók tartalmát nem sikerült kinyomozni, bár feltehetően nem az üveges tej bevezetésének kötelezettségéről szólnak.
A környezetvédelmi bizottságban a képviselőknek markáns véleményük van a szemétről. A törvényjavaslat első környezetvédelmi bizottsági tárgyalásakor több képviselő is - feltehetően magánvéleményként - hangoztatta, hogy keményebben kéne korlátozni az ipar hulladéktermelését, mire Biacs Tamásné, a környezetvédelmi tárca Hulladékgazdálkodási Főosztályának felelős vezetője cinkos és elnéző mosolyt váltott a kibicként ott szurkoló Viszkeivel: butuskák ezek a szenátorok, hát nem látják, hogy a törvényt mi írtuk? Illés Zoltán, a bizottság elnöke szerint viszont ezzel a szöveggel egyet lehet tenni: visszavonni. Illés "katyvasznak" nevezte a törvénytervezetet, amelyet a környezetvédelmi tárca oly nagy gondossággal dédelgetett, fejlesztgetett mintegy hat éven keresztül.
A törvény egyes mellékleteit szinte egy az egyben fordították le az Európai Unió direktíváiból. Így bekerült a hulladékártalmatlanítási módok közé a tengerbe borítás dicsérendő gyakorlata is. Bizonyos képviselők a földrajzi atlasz tanulmányozását ajánlották a kodifikátoroknak, mások éppen azt bizonygatták, hogy az Égei-tengertől a Jeges-tengerig számos ilyen nagy víz mossa partjainkat, hiszen mi vagyunk Európa.
Régen ádáz vita tárgya, hogy kié a felelősség a termelt hulladékért. Az ipar évek óta mindent megtesz, hogy elhitesse a döntéshozókkal, hogy a lakosságra és az önkormányzatokra kell lőcsölni a hulladék ártalmatlanításának költségeit, hiszen náluk keletkezik a szemét. Márpedig ha az ipar egyszer használatos, sőt nehezen hasznosítható anyagokat erőltet a lakosokra, akkor ne hárítsa rájuk a hulladékkezelés költségeit. Pedig a törvény jelen formájában éppen ezt segíti elő: az ipar felelőssége már-már minimális.
Hulladékimport
Ha hatályba lép a törvény, megszűnik a jelenlegi, veszélyes hulladékokról szóló reguláció (102/1996. kormányrendelet), amely sok tekintetben szigorúbb, mint az európai szabályozás. Az Európai Unió úgynevezett zöld, sárga és piros listái lesznek nálunk is érvényben (ebben a sorrendben nőnek a borzalmak) a hulladékok szállítása és ártalmatlanítása tekintetében. A piros listán szereplő anyagok kivételével szabad pálya nyílik a hulladékimport előtt (a pirosat legalább a bázeli egyezmény tiltja). A mai magyar szabályozás semmiféle hulladék behozatalát nem engedi. Ha például a Dunapack újrapapírt akar készíteni, akkor külön engedélyt kell kérnie a német hulladékpapír behozására. Meg is kapja, ami tulajdonképpen baj, mert így a hazai másodnyersanyag-piac (szelektív gyűjtés, szállítás, feldolgozás) nem tud kiépülni. A sárga listás veszélyes hulladékok ma egyáltalán nem jöhetnek be az országba, de mivel az áruk szabad áramlásának elve mindenekfelett áll, és a közgazdászok a szemetet is áruvá magasztalják, a Gazdasági Minisztérium benyomta az EU elveit a törvénybe, pedig eredetileg nem szerepeltek benne.
A civil zöldek ettől nem különösen nyugodtak. Érvelésük szerint minden uniós nemzet megteheti, hogy helyi szigorításokat alkalmaz, általában elfogadva a európai szabályozást. Mi meg még nem is vagyunk uniós tagország, így aztán nyugodtan hozhatnánk a hazai viszonyoknak jobban megfelelő törvényt. Hivatkozhatnánk például arra, hogy iszonyú állapotban vannak a lerakóink, és hogy geográfiai adottságaink miatt igen sok a környezetileg érzékeny terület. A Pepóval nehezített tárca komoly halasztásokat kért az uniótól a kommunális szilárd hulladék és a szennyvizek ártalmatlanítása terén, ami veszélyes, mert vagy nem fogjuk megkapni, ha az unió valami politikai ok miatt halogatni akarja a csatlakozást, vagy megkapjuk, de akkor 8-10 évig mi leszünk Európa szemétdombja. Derogációt éppen a veszélyes hulladékok befogadása terén kellene kérni.
A termékdíjrendszer szétverése
A csomagolóeszközök előállítói, illetve első forgalomba hozói Baja Ferenc óta termékdíjat fizetnek, ha éppen nem szereznek mentességet alóla. Ilyet pedig nem nehéz szerezni. Annak idején Baja kiegyezett az iparral, hogy aki igazolást tud bemutatni, miszerint csomagolásainak 25 százalékát újrahasznosította valahol, mentességet kap a teljes termékdíj alól. A szabályozás különös perverzitása, hogy a mentesség kiszámításánál beszámították az azonos anyagú visszaváltható göngyölegeket is, így eshetett meg, hogy a nagy multinacionális palackozók leváltották a visszaváltható üvegeket a nem túl guszta műanyagra, és a visszaváltós csomagolások békebeli 80-90 százalékos arányát leszállították 30-40-re. A szennyezés drasztikus növelését a szaktárca teljes fizetési mentességgel jutalmazta.
Így be sem folyt a Központi Környezetvédelmi Alapba (KKA) a megálmodott összeg. A minisztérium újraelosztó tevékenysége azonban még ennél is ellentmondásosabb volt. Bárhogy is működött, legalább volt valami forrása a környezetvédelemnek. Ezt a rendszert zilálta szét az új kormány, amely először a KKA-t silányította célelőirányzattá (KAC), majd fizetésképtelenséget jelentve majdnem nullára csökkentette az egyes hulladékfajták begyűjtése és feldolgozása után járó KAC-támogatást. Most pedig a hulladéktörvény hatályba- lépésekor megszűnik a csomagolások termékdíja, mondván, nem EU-konform - ami ma a legsúlyosabb szitokszavak közé tartozik.
Mi lesz helyette? Csak a szaktárca réges-régen regnáló középvezetőinek sugalmazásaiból lehet sejteni, hogy a német DSD vagy a francia Ecoemballage mintájára a csomagolásgyártók közhasznú tömörülése finanszíroz majd egy olyan begyűjtési és feldolgozási rendszert, amely a kibocsátás mennyiségének és szerkezetének bolygatása nélkül, továbbá az állam és pláne társadalom akadékoskodásától mentesen ügyeskedi ki majd az uniós begyűjtési arányszámokat. Magyarán: az ipar egyik zsebéből kiveszi a pénzt, és a másikba beteszi.
Pirománia
A törvénytervezet ügyesen összemossa az újrahasznosítást a hulladékégetéssel. Még az alkotó logikáját is csak sejteni lehet, miszerint a szemét égetésével áramot és hőt lehet nyerni (ezt nevezik némi eufemizmussal termikus hasznosításnak), mert ez a szövegben nem szerepel. Az égetés valójában vitatott ártalmatlanítási mód, és a fenti pongyolaság azzal a veszéllyel jár, hogy a szemétégetés a leginkább támogatott hulladékkezelési móddá válik, dacára annak, hogy óriási beruházással, nagy lakossági tiltakozással, komoly környezeti kockázattal, pernye- és salakelhelyezési gondokkal jár egy-egy kommunális hulladékot égető berendezés építése. Saját forrásunk nincs, az EU finanszírozási rendszere pedig minimum 5 millió euró támogatást ad, ennél kevesebbet nem, ebből pedig csak égetőt lehet építeni. A beruházási támogatásért cserébe pedig égethetjük az úgymond fejlettebb országok szemetét is.
Ettől a törvénytől különösebb javulás nem várható, legfeljebb egy bukott gazdálkodási struktúra konzerválását segíti elő, a fenntarthatóság felé történő fokozatos átmenet helyett súlyos környezeti és társadalmi konfliktusok veszélyeit hordozza magában. Súlytalanságát mutatja, hogy Pepó miniszter azzal kérkedik: Járai pénzügyér egyetlen kifogást sem emelt a szöveggel kapcsolatban. Magyarul: nincs költségvetési vonzata, állami terheket nem jelent, nem rontja a makrogazdasági mutatókat. Ezért feltehetően nagy többséggel meg fogják szavazni. Pepó meg majd azt hiszi, hogy ez az ő alkalmasságának újabb, megcáfolhatatlan bizonyítéka, pedig ez inkább a tárca tehetetlenségét mutatja a lobbiérdekekkel szemben.
Bödecs Barnabás
Szilágyi László
Mi a megelőzés?
Teljesen szabadjára engedett piaccal nem lehet környezetvédelmet csinálni ma Magyarországon. A megelőzést ténylegesen elősegítő tartós és újrahasználatra alkalmas termékek és csomagolások elterjedéséhez hatékony gazdasági szabályzókra, adókedvezményekre, az újrahasznosított termékek esetében fogyasztóiár-támogatásra lenne szükség, és a választékban tartás kötelezettségét is meg kellene fontolni. Nem lenne szabad megelégedni azzal, hogy a gyártók és forgalmazók csupán hozzájáruljanak az általuk termelt szemét kezelési költségeihez, hanem igazi felelősséget kell vállalniuk hulladékuk minőségéért, mennyiségéért és veszélyességi fokáért.
Az önkormányzatoknak jogosítványokat is kellene adni (a rengeteg kötelezettség mellé) a helyi hulladéktermelő folyamatok befolyásolására (pl. az eldobható csomagolások helyi kereskedelemben való korlátozására, a szeméttermelő technológiák megadóztatására, a szemétdíj térfogat után való kivetésére), sőt a helyi szemetes infrastruktúra támogatási rendszerénél sem csupán ártalmatlanítási beruházásokban kellene gondolkodni, hanem esetleg szelektív gyűjtésben, komposztálásban.
Mindez nem a piac korlátozását jelenti (egyébként az állam rengeteg helyen nyúl bele most is a szabadpiaci folyamatokba), hanem a fentiek az energiaforrások és primer nyersanyagok alulértékeltségéből adódó visszásságok kivédését, a fogyasztók védelmét szolgálnák.
