"Ezt nem lehet megspórolni" (Darányi András, a Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatója)

publikálva
2004/18. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miután a tízezernél több érdeklődő által megtekintett nyitókiállítással belefogott a magyar zsidó és roma holokauszt történetének elbeszélésébe, a Páva utcai intézménynek egy éve van a táborok felszabadulásának 60. évfordulójára esedékes állandó kiállítás megvalósítására.

Miután a tízezernél több érdeklődő által megtekintett nyitókiállítással belefogott a magyar zsidó és roma holokauszt történetének elbeszélésébe, a Páva utcai intézménynek egy éve van a táborok felszabadulásának 60. évfordulójára esedékes állandó kiállítás megvalósítására.

Magyar Narancs: Ha ingyenes a belépés, akkor honnan tudni, mennyien voltak itt az első hét végén?

Darányi András: Aki a péntek déli nyitástól a vasárnap esti zárásig itt járt, kapott egy emléklapot. Valamivel több mint tízezret nyomtunk belőle. Az emléklapok fogyása alapján mondjuk azt, hogy az első hét végén tízezernél több látogatónk volt.

MN: Milyen következtetéseket lehet ebből levonni?

DA: Én gyakorlatilag három napig itt laktam, figyeltem, hogyan működnek a dolgok. A tízezres számon túl másban is lehet mérni a sikert. Például abban, ahogy a hatvanezer áldozat nevének felolvasása zajlott. Mielőtt Göncz Árpád elkezdte, aztán egy gyerek, majd Demszky Gábor folytatta a felolvasást, el sem tudtam képzelni azt az érzést, amit az jelentett, hogy ez három napon keresztül így ment. Önmagában azt is fontos jelképnek tekintettük, hogy ezek a nevek hangozzanak el. De még fontosabb, hogy mindazok, akiket felkértünk, vagy akik maguk jelentkeztek a felolvasásra, láthatóan a lehető legtermészetesebb módon tették félre "civil" életük személyes, politikai vagy egyéb ellentéteit. Ahogy az egyik kereskedelmi tévé sztárjai átadták a mikrofont a konkurens kereskedelmi televízió sztárjainak, akikkel köztudomásúlag nem szívesen szerepelnek ugyanazon az eseményen, vagy ahogy az egyik klub sportolóit váltották a rivális klub játékosai. Történelmi pillanatnak tartom, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek is végignézte a kiállítást, és beállt neveket olvasni. Nem igazolódott be, amit korábban egyesek hangoztattak, hogy ez az egész a zsidók belügye, és a keresztény középosztályt egyáltalán nem érdekli. Habár ennek az intézménynek a megszületése mögött komoly egyéni szerepvállalások sora és jelentős politikai akarat áll, mégis kevesen bíztak abban, hogy be tudja majd tölteni társadalmi szerepét. Biztos vagyok abban, hogy az első néhány nap sikere sokakat rádöbbentett arra, hogy nem kell félni. Egyrészt bebizonyosodott, hogy az épület "működik": állta a tízezres rohamot, kialakult az udvar közepén egy agora, ahol idegenek szóba elegyednek egymással, kialakult a meghittség sarka az emlékfal előtt, ahol le lehet rakni egy követ vagy mécsest, és ahova idővel egyre több nevet vésünk majd fel. Másrészt attól sem kell rettegni, hogy a bosszú üzenetét fogjuk közvetíteni: épp ellenkezőleg, a mi üzenetünk a nemzet egyesítéséről szól. És nem kell attól tartani, hogy nem tudjuk megvalósítani azt, ami a felelősségünk. Mindazok, akiknek anyagi következményekkel is járó döntéseket kell hozniuk, az állandó kiállítás megnyitásáig előttünk álló évben most már nyugodtabban hozhatják meg ezeket. A forintosítás előfeltétele a bizalom, ami eddig felénk nem volt teljes; de az alapvető kérdéseket és állításokat mégis sikerült a nehéz kompromisszumok árán megszületett nyitókiállítással megfogalmaznunk. Az alapkérdést, hogy miként történhetett meg ez a tragédia. És az alapvető állítást, hogy ez egy közintézmény, amely nemcsak a zsidó, hanem a roma holokauszttal is foglalkozik. A roma kiállítás a zsinagógatérbe került, s ezzel azt is sikerült megmutatni, hogy ez nem egy működő zsinagóga, és hogy kiállítási térnek is alkalmas. Most már talán a bizalom is meglesz, és zöld jelzést kapunk annak a narratívának az elmondásához, ami a kötelességünk, és elvégezhetjük azokat a kutatásokat, amelyek az állandó kiállításhoz szükségesek.

MN:Mekkora költségvetés áll rendelkezésre erre az évre, illetve az állandó kiállítás megvalósítására?

DA: Mielőtt számokról beszélnénk, látnunk kell, mik az intézmény feladatai. Hogy mi az, amire a pénzt használnunk kell, és az honnan jön. A Holokauszt Emlékközpontot működtető közalapítvány az államtól független, de mivel jelenleg a magyar kormány az egyetlen finanszírozója, a függetlenségünk, mondjuk így, csorba. Nem szeretnénk, ha ez így maradna, és van is elképzelésünk arra, hogyan álljunk több lábra, hogy az intézmény mindenkori vezetése ne függjön egyedül a mindenkori kormányzattól.

MN: De itt olyan közfeladatokat látnak el, amelyek finanszírozása alapvetően állami feladat.

DA: Egyetértek. Ezért ragaszkodtunk ahhoz, hogy ezt az intézményt állami pénzből kell fölépíteni, ezért nevezem mindig közintézménynek a Holokauszt Emlékközpontot és tartom központi költségvetésből finanszírozandónak az intézmény működésének, az állandó kiállítás megvalósításának és fenntartásának a költségeit. Az emlékezés és emlékeztetés, a gyűjtemény gyarapítása, az oktatás és a dokumentáció önmagában állami feladat, de rajtunk is áll, hogy mindezt milyen nívón tudjuk megcsinálni. Az alapvető állami feladatok, az állami felelősségvállalás mértéke forintosítható. Ám jobb, ha az intézmény szakmai életének a kiteljesedése független a mindenkori állami akarattól. A politikai széljárás változásainak csak akkor lehet ellenállni, ha az intézmény mindenkori vezetése komoly fundraising tevékenységgel megteremti a politikai kompromisszumoktól mentes szakmai függetlenség pénzügyi alapját. Pillanatnyilag erre még nem kész ez az intézmény, de késznek kell lennie.

MN: Milyen változások szükségesek ehhez?

DA: A közalapítvány eddig egy csupán szellemi síkon létező intézményt működtetett. Most másféle feladatok kerülnek előtérbe. Egyrészt az épület működtetésének hétköznapi feladatai. Másrészt be kell kapcsolódnunk egy magas színvonalú munkát feltételező és ugyanakkor kompetitív nemzetközi szituációba. Nemcsak konferenciákon kell megjelennünk, hanem olyan társintézmények - és értékes eredeti dokumentumok megszerzésének esetében bizony konkurensek - között kell megállnunk a helyünket, mint a washingtoni Holocaust Memorial Museum vagy a jeruzsálemi Yad Vashem. Ehhez meg kell változtatnunk a szervezetünket. Nem mintha eddig működésképtelen lett volna, de mostantól más helyzet van. Nem vehetjük át egy az egyben a hasonló célú külföldi intézmények rendszerét. A Holocaust Memorial Museum költségvetésének 40 százaléka állami forrásból jön, a többit fundraising útján szerzik be, erre itt nem tudunk berendezkedni. A londoni Imperial War Museum költségei a lottóból származnak. A Yad Vashem teljes egészében állami költségvetésből működő, hatósági jogkörrel rendelkező állami szerv. A berlini Jüdisches Museum szintén állami forrásból működik. Párizsban némileg hasonló a helyzet a miénkhez, de az ottani közalapítvány csak projekteket finanszíroz. E példák és saját feladataink ismeretében, praktikusan és érzelemmentesen gondolkodva úgy kell átalakítanunk saját szervezetünket a közalapítvány alapító okiratától kezdve az itteni munkabeosztásig, mint egy vállalatét, amely nem pénzt, hanem tudást termel. A társadalom számára megtermelendő ismeretanyag lesz a mi profitunk. De nem lehet hatékonyan termelni, ha az igazgatónak, bárki legyen is az, nincsenek stratégiai munkáltatói jogkörei, ha piszlicsáré ügyekkel is a kuratóriumhoz kell fordulnia, mivel az egyébként is működésképtelenül nagy létszámú kuratórium tekintélyes tagjait lehetetlen állandóan zaklatni.

MN: Mik lennének a központ feladatai?

DA: Az áldozatokra és embermentőkre való emlékezés, illetve emlékeztetés, vagyis az oktatás. Nem egyszerűen a történelem tanítása, hanem tanulságok levonása, a szegregáció- és rasszizmusellenes szemléletmód kialakítása a célcsoportunknak tekintett korosztályokban, a középiskolásoktól a még formálható véleményű 29-30 évesekig. El kell érnünk, hogy aki ebben az országban eljut az érettségiig, forduljon megnálunk, és értse meg, hogy mindez, amit itt lát, a magyar történelem része, de ettől nem kell félnie. A túlélők leszármazottainak nem kell attól tartaniuk, hogy ez megismétlődhet, a tettesek vagy közömbös szemlélők leszármazottainak pedig nem kell attól félniük, hogy őket is bűnösnek tekintik. Magát a kiállítást, a muzeális tevékenységet is az oktatás, a közművelődés, az informális nevelés egyik platformjának tartom. Ha ez egy piramis csúcsa, akkor az alapját a gyűjtemény gyarapítása, a dokumentációs központ munkája képezi. Egyrészt saját anyagok beszerzésével, másrészt annak a felmérésével, hogy a hazai és külföldi levéltárakban mi minden található a magyar holokausztra vonatkozóan. Össze kell gereblyéznünk a dokumentumokat - a levéltárakból természetesen, a levéltári törvénynek megfelelően, másolatban. A dokumentációs tevékenységre kell épülnie a tudományos kutatásnak, amely közvetlenül kapcsolódik az oktatáshoz - akár a közoktatási intézmények számára készítendő anyagainkon keresztül, akár a felsőoktatásban, ha majd egyszer lesznek Magyarországon holokausztstúdiumok. Meg akarjuk izmosítani az oktatási szervezetünket, hogy a holokauszt nem lezárt történetét átadjuk az érettségi előtt álló diákoknak. Akiket el lehet ide hozni nem hagyományos, "megmondós", hanem aktuális morális kérdéseket is fölvető történelemórára. El kell felejtenünk a magyar muzeális intézmények kissé a 19. századra emlékeztető szervezeti felépítését.

MN: Mégis, mennyi pénz áll rendelkezésre most, és az mire elég?

DA: A közalapítvány körülbelül 250 millió forintos 2004-es költségvetése a kutatások finanszírozásának egy részére elegendő, de az állandó kiállítás megalkotásának idén esedékes összes munkálatára nem. Készen vannak a tervek, eljött a pillanat, amikor a munkatársainknak ki kell rajzaniuk hazai és külföldi levéltárakba, felkeresni az intézményi és magángyűjtőket, beszerezni dokumentumokat, tárgyakat, képeket, filmeket, köztük lehetőleg unikumokat is. Az utóbbi években sok minden került külföldre, mert Magyarországon senki nem volt hajlandó pénzt adni holokausztemlékekért. Nekünk ezeket - vagy ezek használati jogát - vissza kell szereznünk. Ez sokba kerül. A költségvetést már régebben eljuttattuk a döntéshozókhoz, de most majd megint eljuttatjuk. Ha világszínvonalú kiállítást akarunk a holokauszt nemzetközi évében, 2005-ben, Auschwitz felszabadulásának évfordulóján, akkor mélyen a zsebünkbe kell nyúlni. Látok erre politikai akaratot, de magát a pénzt még nem. Bizalomra van szükségünk, hogy elhiggyék, a pénzt erre a feladatra fogjuk elkölteni. Ahogy nekünk is változtatnunk kell házon belül, úgy a kormányzaton belül ehhez kapcsolódó szervezetrendszernek is fel kell ébrednie. Ezt nem lehet megspórolni.

MN: Mi a legközelebbi határidő az állandó kiállítás előkészítése során?

DA: Április 30-ra elkészül a kuratórium elé kerülő forgatókönyv. A minisztériumnak ebbe szakmai beleszólása nincs. Finanszírozási kérdésekről tárgyalhatunk, de koncepcionális kérdésekről csak szakemberekkel vagyunk hajlandóak - amit viszont szeretnénk is, hogy végre érdemi kérdésekről szóljon a vita, hogy e kibeszélés hozadéka beépülhessen az állandó kiállításba, és ne azon rágódjunk ezredszer is, hogy miért itt áll az épület, miért nem ott, miért ilyen, miért nem olyan és a többi.

MN: A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény vagy rövidebb nevén a Holokauszt Emlékközpont a közalapítvány alapító okirata szerint közérdekű muzeális gyűjteményként és kiállítóhelyként működik. Mit jelent ez a gyűjteményezés szempontjából?

DA: A törvény értelmében a muzeális közgyűjtemény a múzeumok számára meghatározott kritériumoknak nem felel meg. Pontosan a gyűjteményezési tevékenység eltéréseiből adódóan nem hívhatjuk ezt a muzeális gyűjteményt múzeumnak, de nem biztos, hogy ez baj. Ezért használjuk a nemzetközileg is bevett emlékközpont, memorial center elnevezést.

MN: Vegyünk egy egyszerű példát: mi történik, ha egy idős túlélő beállít, hogy szeretné az intézménynek adni a sárga csillagot, amit mostanáigmegőrzött?

DA: Az, hogy a muzeológus kollégánk a megfelelő adminisztráció elvégzése után köszönettel bevezeti ezt a gyűjteményünkbe, ad róla egy papírt, amiből többek között kiderül az is, hogy az illető milyen jogi helyzetet kíván fenntartani a tárggyal kapcsolatban: átadja a tulajdonát, vagy letétbe teszi, hozzájárul-e, hogy adott esetben kiírjuk a nevét stb. Nagyon érdekes tárgyaink vannak már egyébként. Különböző táborokon végighurcolt evő- és ivóedények. Vagy egy munkaszolgálatból visszahozott borotválkozópamacs, aminek a nyelébe leveleket lehetett rejteni. A holokausztnak nincsenek látványos tárgyi emlékei, elképesztő hatásuk éppen a banalitásukban rejlik, ha melléjük tesszük a hozzájuk tartozó történeteket.

MN: Hozzáférhetőek lesznek-e itt a külföldi társintézményekben őrzött magyar vonatkozású dokumentumok? Például a Yad Vashem anyagai vagy a Spielberg-féle Survivors of the Shoah Visual History Foundation által túlélőkkel készített több száz magyar videointerjú?

DA: A Yad Vashemmel való szakmai kapcsolat kezdete a megnyitón, az Auschwitz Albumra épülő kiállításon és a könyv magyar megjelentetésében határozottan manifesztálódott. Remélhetőleg ez a fontos kapcsolat még intenzívebbé válik majd. Erre törekszünk másokkal is, mint például a Centropa Alapítvánnyal, amely a Spielbergék-hez hasonló módszerrel gyűjt tanú-vallomásokat Közép-Európában. Most, hogy működik az intézmény, komolyan beindulhat ez a folyamat. Nagyon szeretném a magyar anyagokat itt láthatóvá tenni, másodlagos, hogy milyen formában.

Szőnyei Tamás

publikálva
2004/18. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Demokratikus ellenzék
A 2014-es összefogás kudarca és tanulságai
Kényszermegoldás
Nyári kórházi kapacitásátadás
Vígszínház az egész világ
Marton László életműinterjúja
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra