Pásztón csütörtökön kora délelőtt csak az állami lobogók meg a posztoló rendőrök jelzik, hogy nagy nap a mai. A nép a Profi körül tömörül (vásárolni), a tűzoltózenekar rázendít, a kisdobos rigmusokat mond, rámutat valakire: "ihun a leendő fideszes polgármester, hogy rúgja meg a loú", nevetünk, majd elbattyogunk a templomhoz, ahol búcsú és kirakodóvásár van (hét árussal, ebből az egyik csak bohócokat kínál). A zászlóátadó, Dávid Ibolya (igazságügyi miniszter, MDF-elnök) késik, de ez a térség két országgyűlési képviselőjét nem zavarja meg abban, hogy minden duma nélkül megnyissák a millenniumi kaput, ami elvezet bennünket a sétányon át a romkertig. A kapu amúgy egy használt gerendákból-lécekből összeeszkábált focikapu is lehetne, ha nem lenne ágakkal körülborítva - aztán megtudjuk, hogy a kapu ideiglenes. A templomba sietünk, a díszvendég még sehol, de a menetrendet tartva belevágunk a Himnuszba. Eközben érkezik meg a miniszter asszony, kíséretével együtt átvág az éneklő tömegen; Dávid Ibolya fekete nadrágban van, kalap nélkül.
Keresztény, magyar
Dávid Ibolya dicsértessékkel köszön, majd elmagyarázza, hogy a millennium kapcsán a keresztény magyar államiság ezer és a kereszténység kétezredik esztendejét ünnepeljük, később Kölcsey kapcsán a haza és haladás fogalmai köré dobozolja mondanivalóját. Az igazi kérdés, mondja, hogy épen maradunk-e, avagy elveszünk. Európa "leghuzatosabb régiójában" túléltük az ezer évet, és naná, hogy ez csak nekünk sikerülhetett. Idéz Mádl Ferenctől és Márai Sándortól, aztán az Árpád-kori Pásztó polgármesterének átadja az országzászlót. A zászlóanya - aki magától értetődően "településünk megbecsült, kiemelkedő személyisége" - felköti a lobogóra a "kormány által adományozott millenniumi szalagot". A független polgármester köszönetet mond a miniszter asszonynak, hogy elfogadta a meghívást, és belebonyolódik abba, hogy kiválasztott nemzet vagyunk, mert mi az ezeréves államalapítást is megünnepelhetjük, bezzeg mások. Zászlóáldás, mise. Kinn kérünk egy millenniumi emlékplakettet, Dávid Ibolya aláírással.
Odébb szoboravatás (Szent István a Szent Koronát nyújta a Szűzanya karján ülő Jézus felé), amelyen megjelent Nemeskürty István is; nem szónokolna, de a helyiek kész tények elé állítják, úgyhogy Dávid Ibolya újra erősen szakrális avatóbeszéde után Nemeskürty azzal indít, "fölösleges a sok fecsegés", amire egy mögöttem álló néni rá is vágja: "igaza van". A kormánybiztos közli a faktumokat: a kormány zászlóátadót nem jelöl ki, az önkormányzat hívhat meg kedve szerint bárkit, s íme, Dávid Ibolya népszerűségét az bizonyítja, hogy őt kérik föl leginkább, és ő is adja át a legtöbb zászlót. De ne feledjük, augusztus 13-án a kormányfő az ezrediket lobogtatja meg, és 20-án csúcsosodik a projekt: aznap vagy száz lobogót visznek szét. (Tény, a Millenniumi Kormánybiztosi Irodán a munka dandárja folyik. Érdeklődésünkre készségesen válaszoltak, arra azonban nem vállalkoztak, hogy elmondják, ki mikor hova megy zászlóátadni, mert - mint megjegyezték - napestig se végeznénk.)
A program végén a zászlóanya kifejezett kívánságára elénekeljük a székely himnuszt is.
Érdeklődünk, szervezésileg mindez hogy megy végbe. A polgármesteri hivatal egyik munkatársa tájékoztat bennünket: Nemeskürty tanár úr 1998 decemberében küldte el felhívását, hogy hároméves millenniumi tervet lehet beadni. Pásztó több pályázatot nyert a kultusztárcánál - könyvkiadásra, régészeti feltárásra, a templom új orgonájára -, de kaszáltak a megyei területfejlesztési alapnál is, új kórház is lesz. Mindehhez azonban negyvenszázalékos önrészt kellett biztosítani, a millenniumra tehát több tíz milliót költenek el (csak az orgona 15 millióba kerül), de hát ezt nem úgy kell nézni, mondta Juhász Zsolt. Amúgy ő konkrét összeget nem mondana, hogy a zászlóátadásra mennyi ment el az önkormányzat kasszájából. A helyi viszonyok amúgy békések: amikor összeszámoljuk, hogy laza jobboldali többség van az önkormányzatban, Juhász azt emeli ki, hogy itt béke van, egyetértés volt például Dávid Ibolya meghívásában is, aki - hála a helyi MDF aktivitásának - el is fogadta a meghívást.
Hímezni és hámozni
Pásztó takaros kisváros, balgaság lenne azt állítani, hogy a millenniumi eseménysorozat helyszíneinek ne tenne jót az alkalom. Két nappal később, vasárnap Nógrád irányába tépünk, a formaegyes-turisták hadával együtt mi is Mogyoród felé sodródunk, így késve érkezünk. Ráadásul fel kell caplatni a várba; akkor érkezünk, amikor Orbán Viktor éppen az előző napi híradásokban saját magától visszahallott gondolatokat mondja fel ismét, visszhangzik a váralja attól, hogy az előző generációknak mi jutott, hogyan temették be a szovjet gerendák a magyar földet, és a mai generáció miképpen építi újjá az országot, amikor nekünk se eneszkánk, se amerikai nagybácsink. A hegytetőn állva Orbán stílusosan használja fel idézetgyűjteményét, és a forrást meg nem jelölve vágja ki a szentenciát, miszerint "aki mindig a hegytetőn áll, nem ismeri a feljutás örömét". Arany János egy zászlós verséből szemezget, majd elmagyarázza, miért ilyen a zászló: a fehér a remény, a jövőbe vetett bizalom jele. Fehér zászlót vittek a harcosok (mármint a mieink) a nagy csatákban is, hogy amikor a lőporfüsttől már semmit se láttak, azért a meglebbenő lobogó láttán érezhessék, hol vannak a kollégák. Azért is fehér a zászló, hogy mindig a mieink mellett maradjunk. Kitér a zászlón látható szimbólumokra, színekre is, mindebből kiolvasható a magyar történelem, így Orbán Viktor, az üres hátoldal kapcsán pedig megjegyzi: azért üres, hogy a jövő generációk erre hímezhessék fel az új eredményeket. Majd meglobogtatja az országzászlót, látszik, ez jól kitalált-begyakorolt figura, tényleg energikusan néz ki (képzeljük csak el Horn Gyulát hasonló szerepben!), aztán átad egyet a megyének (hisz itt és most ez a megyei millenniumi nap is), majd a falunak is. Az átadás aktusa közben íjászössztűz, suhognak a vesszők, ezzel is megvolnánk.
A nép nevében Becsó Zsolt, a megyei elnök köszöni meg a kormány ajándékát; kifejti, hogy "aki nem ismeri a múltat, annak nincs jelene és jövője", emiatt végigpásztáz a magyar történelmen, úgyhogy a helyi általános iskolások az első pár évet töriből akár ki is hagyhatják. A magyarság, mondja Becsó, "mai szóval sokszor volt már a padlón, de mindig föl tudott állni, egyedül a Kárpát-medencében". Mintha rémlene, azért nem minden nép tűnt el innen, de csitt, mindennek majd utánanézek a történelemben, amit speciel a Nógrádi Hírlap melléklete, a Nógrádi Millennium is szabadabban kezel, mert, mint itt anonim megállapítódik, Nógrádban, azaz "a település közepén magasodó (...) sziklafennsíkon már a népvándorlás korában is erődítmény állt. (Ezt régészeti leletek ugyan nem támasztják alá, de a kiváló fekvés miatt akár biztosra is vehető.)"
Delírium-millennium
A nógrádi millenniumi ünnepség a pásztóihoz képest kevésbé kereszténykedő-magyarkodó, a zászlószentelés közben az egyik protestáns lelkész egészen odáig megy, hogy arra kéri Istent, adjon olyan országot, "ahol nem gyűlölik a tótot, a svábot, a zsidót, de minket se gyűlöl senki". Tény, a Pásztón és a Nógrádon hallott többi beszéd még véletlenül sem tért ki a nem keresztény és nem magyar polgártársakra.
A nógrádi várban sem maradhat el a szentmise, a tévé is közvetíti; hátrébb eközben működik a büfé, a zászlóátadás és a mise között a Kaiser-zászló alatt ősmagyar lovas bemutatóra kerül sor, ám mi eközben az illat hatására a bográcsok felé közelítünk, ahol rotyog a vaddisznópaprikás. A nógrádi ünnepség kevésbé méltóságteljes, mint a pásztói, inkább össznépi és május elsejei - látszik ez az öltözékeken is. Páran meghatottan dicsérik Orbán beszédét; valóban, Dávid Ibolyához képest ő mégiscsak valami friss üzenettel érkezett, (valamilyen) magyarázattal szolgált a közelmúlt és a jelen eseményeire, és nem ragadt le a csakis keresztény és csakis magyar államiság témakörénél. Pásztón a helyi intelligencia és a zömmel idős hívők vonultak fel és ki, büfé semmi, habár volt templombúcsú; Nógrádban más volt a közeg, igaz, cirkusz mindenütt volt bőségesen: kultúrműsorok garmadája és az elmaradhatatlan tűzijáték, amit néhányan mindkét helyen felesleges flancolásnak ítéltek.
Lesétálva a meredek vároldali, szemmel láthatóan frissen kavicsozott úton, a kocsmában verifikáljuk is ama hipotézisünket, miszerint az új út a miniszterelnök látogatásának szól: bingó. Egy idős úr, miközben elmereng az ő régi szép idején ("ez nem demokrácia, bezzeg Kádár alatt"), tényeket és véleményeket is igyekszik felhozni: a nép szegény (Nógrád megyéé a harmadik legrosszabb munkanélküliség-mutató), ezek itt meg szórják a pénzt az ünneplésre, lopnak-csalnak, aztán az Orbán miatt meg itt rendezkednek nekünk. Ha akarják, mondja a mellette ülő, ő elhozza a polgármester, a Piroska levelét, amiben felszólította a lakosokat, hogy mindenki tatarozza-meszelje ki a házát, nyírja le a füvet, mert különben megnézheti magát. Merthogy jön a Viki. Mert a megyei elnök is fideszes, aztán itt tartják a megyeit is, persze hol máshol tartanák, azért Nógrád mégiscsak a névadó, fűzik hozzá nem titkolt lokálpatriotizmussal.
Elhiszem, nem kell elrohanni a levélért, mondom, egy munkanélküli férfi közbevág, őt a segélyéért dolgoztatják meg az ünnepségen, a várban biztonsági ember, most is mehet vissza, állhat ott a hőségben a szalag mellett. Hát ez a millennium, szögezi le, hogy nincs munka, legfeljebb az jön ki, aki málnázik vagy szedrezik, de ünnepre, arra telik. Hogy miből és mennyire, azt pontosan senki se tudja, merthogy szerintük a várrekonstrukció összefolyik a millenniummal, mert ugye honnan tudjuk mi azt, hogy a várfalra most feltett millenniumi emléklap, no, az miből van, eszközlik a helyiek a sejtetés szép magyar szokását.
A vároldali emléklap alapján első ránézésre egy sisakot látunk, behatóbb vizsgálat során azonban kirajzolódik Nagy-Magyarország. A megyei és községi önkormányzat által adott Millenniumi Emléklapon viszont csak egy kereszt látható, a polgárok ezzel térnek be a kocsmába; mi egy olyan asztalnál foglalunk helyet, ahol ketten is ottfelejtették e nemes ajándékot. Bár meglehet, siettek haza füvet nyírni, hogy a miniszterelnök lássa: itt is rendben van minden, szavazatszerzésileg kipipálható ez a környék is.
Szerbhorváth György
