A Széchenyi-díjas esztéta, az ELTE professzora visszautasította Orbán Viktor vacsorameghívását, ami kiváló alkalomnak bizonyult, hogy beszélgessünk hatalom és művészek viszonyáról, a konszolidáció esélyeiről, az ellenzék nagy mulasztásáról és „a jóra való rettenetes kísértésről”. Urfi Péter interjújából most két részletet ajánlunk.
*
MN: Orbánnal amúgy volt valaha személyes viszonya?
RS: A rendszerváltás idején igen, futólag ismertem, néha egy-egy kupaktanácson, házibulin összetalálkoztunk. Talán 1988-ban együtt nyilatkoztunk Kasza Lászlónak a Szabad Európa Rádióban. Utána elvittem valahova kocsival, és tanácsot kért tőlem, hogy menjen-e ki Angliába ösztöndíjjal, vagy maradjon itthon. Nem éreztem indíttatva magam, hogy tanácsot adjak, ezért a szokásos tréfás közhellyel ütöttem el: „ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz”. Hozzáteszem: nem tartozom azok közé, akik ma meg akarják győzni magukat és másokat, hogy a kezdet kezdetétől gézengúz volt: beszéde a Hősök terén a nap követelménye volt, s az első parlamenti ciklusban kiváló képviselőként működött.
*
MN: Az értelmiség és a hatalom kapcsolatának tárgyalásakor, illetve a pénzek, posztok és plecsnik elfogadása körüli botrányok idején is rendre előkerül az az érv, hogy egy demokratikus ország választott kormányáról van szó, amit nem lehet negligálni. Freund Tamás neurobiológus is azzal indokol a Napi Gazdaság idézett cikkében, hogy „egy kétharmados többséggel megválasztott kormány miniszterelnökének vacsorameghívását örömmel elfogadja”.
RS: Freund Tamás tudomásom szerint jelentős tudós, de erre az érvére könnyű válaszolni. Az igenek sokasága fontos legitimáló eleme a demokráciának, de ugyanennyire fontos a nemek tűrése és tisztelete. A belső ellenség előbb említett megalkotása jelenti az illiberális demokráciát. A 2010-es választások előtt voltak Kasszandra-jóslatok, amelyek sosem látott abszurditásokat helyeztek kilátásba a Fidesz hatalomra kerülése esetén; és voltak józan, megfontolt elemzések, amelyek rámutattak: a kormány rákényszerül majd, hogy békejobbot nyújtson az ellenzéknek, hogy ne tekintse ellenségnek, éppen azért, mert nagyarányú győzelme lehetőséget ad a nagyvonalúságra. Végül a Kasszandra-jóslatok valósultak meg. Sőt, rövidesen kiderült, hogy nem volt olyan Kasszandra, aki az alkotmányos jogállam, a szociális helyzet és a kultúra ilyen mértékű megrontását előre merte volna látni. Az elmúlt öt évben sokan próbálták értelmezni, mi történt itt. Eleinte az elemzők egy része a rendszer ideiglenességét hangsúlyozta, hogy ez az új rend Európa közepén nem húzhatja soká. Valahogy úgy tekintettek rá, mint Európától idegen, különleges, à la longue tarthatatlan állapotra. Keresték az analógiákat, amelyek nem voltak igazán sikeresek, de sok részletkérdésben találónak tűntek. A két legkézenfekvőbb párhuzam a Horthy- és a Kádár-korszak volt, és valóban, megjelentek olyan elemek, olyan szociálpszichológiai tünetek, amelyek fölidézték egyiket vagy másikat, de semmiképpen sem lehetett azt mondani, hogy lényegileg restaurálták volna Kádár vagy Horthy rendszerét. Magyar Bálinték fogalma, a „maffiaállam” politikailag és tünetileg nagyon találó, hiszen kétségtelen, hogy a rendszer egyik jellegzetessége az állami szintre emelt korrupció és a szemérmetlen lopás, de kétlem, hogy a dolgok mélyére hatolna. Mert ha azt vesszük, hogy Janukovics Ukrajnája is maffiaállam volt, márpedig ebben biztosak lehetünk, miközben alapvetően különbözött Orbán Viktor Magyarországától, akkor láthatjuk, hogy ez a definíció nem elég specifikus. A mai napig nem találunk szavakat arra, amiben élünk.
