Szimfonikus csárdás (Melis László zeneszerző)

szerző
Lõkös Ildikó
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nincsenek állami díjai, de nincs olyan évad, hogy valamelyik munkájáért ne kapna valamilyen szakmai elismerést: a legjobb színpadi zene, a legjobb filmzene, kritikusok díja, barátok díja stb. A filmszemlén fődíjas Glamournak is ő a zeneszerzője. Hamarosan a boltokban új CD-je (bár éppen ez, hogy új lemeze jelenik meg, ritka), mindenesetre a novemberi trafóbeli koncertjén, ahol igényes, a kortárs zenei irányzatokhoz kötődő műveiből mutatott be, zsúfolásig megtelt a ház. Mindemellett jellegzetes alakja a budapesti éjszakának.

Nincsenek állami díjai, de nincs olyan évad, hogy valamelyik munkájáért ne kapna valamilyen szakmai elismerést: a legjobb színpadi zene, a legjobb filmzene, kritikusok díja, barátok díja stb. A filmszemlén fődíjas Glamournak is ő a zeneszerzője. Hamarosan a boltokban új CD-je (bár éppen ez, hogy új lemeze jelenik meg, ritka), mindenesetre a novemberi trafóbeli koncertjén, ahol igényes, a kortárs zenei irányzatokhoz kötődő műveiből mutatott be, zsúfolásig megtelt a ház. Mindemellett jellegzetes alakja a budapesti éjszakának.

Melis László: Felkészültél belőlem?

MaNcs: Nem nagyon lehetett. Semmilyen lexikonban nem találtalak.

ML: Tavaly kértek tőlem adatokat egy lexikonhoz. Viccből azt mondtam, csak azután, hogy bekerültem a Brehmbe, a malacka után. Úgy látszik, komolyan vették. De nem is érdekes. Állami kitüntetésem nincs, csak szakmai. Ilyenek, hogy az évad legjobb zeneszerzője, a legjobb izéje, a legjobb filmes zeneszerzője. Külföldön is jutalmazták már a filmzeném. De nem tudom ezeket mind fejben tartani. Két dologgal nem tudok foglalkozni: menedzseléssel meg önmagam archiválásával. Semmim sincs meg. Rettegek minden gyűjtögetéstől. Állandóan ki kell dobálnom mindent, hogy ne süllyedjen el a hajó. Az elmúlt nyolc évben volt tizenhárom bérlakásom.

MaNcs: Nem vágysz otthonra?

ML: Nem, megszoktam. Most is albérletben lakom. Nyolc éve volt egy vári lakásom. De aztán elváltam. Így hát most egy igazi homeless-szel dumálsz. Majd egyszer a fiamnak veszek egy lakást.

MaNcs: Legalább ő ne hányódjon?

ML: Valahogy így. Az autóm 17 éves roncs, viszont zseniális. Most hoztam a szervizből. Igaz, egy vasam sem maradt.

MaNcs: Nem kellenek a tárgyak? Vagy van valami, amitől semmiképp sem szabadulnál meg?

ML: A hangszereim, kották, komputer, most vettem ágyat. Könyvtáram nincsen, azt annak idején otthagytam, de nagyon hiányzik. Szeretek olvasni. S most éppen például nagyon kéne egy Arthur Rimbaud-kötet, és sehol sem kapok. Úgyhogy elhatároztam, be fogom szerezni a legfontosabbakat antikváriumokból. A kottáim azért többnyire megvannak. A műsorfüzeteket viszont kidobom. Időnként szoktam rendezgetni, hogy miket csináltam az elmúlt húsz évben, mire emlékszem még, hány balettzene volt, hány színház, hány saját mű és így tovább. De már annyira sűrű az életem, hogy igen ritkán szokott erre lehetőségem lenni. Ez nem nagyképűség, így élek.

MaNcs: Gondoltam, hogy mielőtt találkozunk, bemegyek egy lemezboltba körülnézni, mit lehet kapni tőled. Semmit sem találtam.

ML: Mindig volt a vágy a lemez után, de sose hajtottam. Mondták, hogy csináljak CD-t, megcsináltam, aztán még a terjesztésre sem lett pénz. Máskor a kiadó lépett vissza. Már több szerencsétlen kísérletem volt. Mindig történt valami. Egy darabom jelent meg az első 180-as lemezen.

MaNcs: Most mi történt?

ML: Most elkészült Henoch Apokalypsise. Hihetetlenül jó fölvétel. A BMC stúdiójában készült, profi zenészekkel, profi szakemberekkel, kitűnő zenei rendezővel. Hamarosan megjelenik.

MaNcs: Miért megy ez ilyen nehezen?

ML: Új időknek új szelei. Új világ született, új értékek. Alapvetően profitorientált világban élünk. A kortárs zenére pedig sok mindent lehet mondani, de hogy profitképző, azt nem nagyon. Nem véletlen, hogy a rendkívül sikeres, kortárs zenét játszó 180-as Csoportnak a fölbomlása is a rendszerváltozás idejére, 1989-re esett. Véget ért az együttes. Tíz évig játszottunk együtt. Ez nyilván így is, úgy is megtörtént volna. Mint minden, ez is fölnő, megöregedik, meghal. De én muzsikus vagyok, s az utóbbi öt-hat évben alig játszom.

MaNcs: És ez hiányzik?

ML: Nagyon. Egyetlen dolog, ami hiányzik, semmi más.

MaNcs: És miért nem tudsz játszani?

ML: Azért, mert olyan zenét szeretnék játszani, amelyhez manapság képtelenség összeszedni az embereket. Nincs bizalom, nincs türelem. S az is lehet, hogy a kilencvenes évek kortárs zenéi nem annyira hallgathatók, mint a nyolcvanas évekéi.

MaNcs: Akkor te alkalmazott zenész vagy?

ML: Alapvetően muzsikus.

MaNcs: Zenész, muzsikus, van különbség?

ML: A muzsikus szónak más hangulata van. Archaikus. Egyébként valóban sokan vetik a szememre, hogy alkalmazott zenéket is írok. Szerintük a komoly munkától veszik el az erőm. Talán jogos. Én megpróbálom ezt azzal kivédeni, hogy pontosan szétválasztom a kettőt, azt, hogy a darabjaimból ne menjen át az úgynevezett alkalmazott zenémbe semmi. Bár fordítva már megtörtént: írtam előadáshoz zenét, s ez átment valamelyik zenémbe. Nem olyan súlyos probléma alkalmazott zenét írni, mint ahogy némely kollégám látja. Saját darabot viszont tényleg ritkán írok, de ilyen alkat vagyok. Marcel Duchamp sem kényeztetett el túl sok művel bennünket, de amit csinált, az fontos volt.

MaNcs: Hogy lettél muzsikus?

ML: Ahogy szoktak. Az ember hatéves korában elkezd zenélni. Én hegedültem. Aztán növöget az ember, aztán egyre jobban játszik jó esetben, egyre rosszabbul rossz esetben. De azért nekem nem volt ennyire egyszerű, mert zenéltem ugyan, de konziba nem jártam, a gimiben orvosnak készültem. Agysebész akartam lenni. Jelentkeztem is az orvosira, pechemre másodszorra föl is vettek. Azért pechemre, mert hamarosan kiderült, hogy nem bírom a vért. Nem is a vért, hanem a műtéteket, a boncolást. Ma is, ha műtétet látok a tévében, elfordulok. Annak idején úgy derült ki, hogy bementem egyedül egy boncteremben, még mint segédmunkás, megláttam az asztalokon a föltrancsírozott embereket, s kifordultam. Attól kezdve teljesen biztos voltam, hogy ez nem nekem való. Így hát maradt a főiskola, ahova fölvettek hegedű szakra. Vidovszky László és Dobszay László tanított többek között. Mindkettőjüket a mai napig mesteremnek tekintem. Sok minden írható az ő számlájukra, főleg talán a kreatív hozzáállásom a zenéléshez. Dobszay László hívott a Scola Hungaricához, ahol 15 évig énekeltem, gregoriánokat és hazai többszólamúkat, közreműködtem kb. 30 lemezen is. Aztán a főiskola elvégzése után egy-két évvel már csak zenével foglalkoztam.

MaNcs: Hogyan kavarodtál színházhoz?

ML: Mindig volt affinitásom az irodalomhoz. Nagyon szerettem olvasni, ma is sokat olvasok, bár sosem eleget. Ezek a rendezői fölkérések mindig úgy történnek, hogy az embert hallják valamilyen koncerten, megtetszik, s megkérdezik, hogy nem lenne-e kedve csinálni néhány dalocskát. S aztán az egyik munka vonzza a másikat. Meg persze szeretem is csinálni. Szerencsém volt, hogy olyanokkal dolgozhattam eddig, akik jók, izgalmasak. Olyan rendezőkkel, akikkel számomra igen felelősségteljes dolog színházat csinálni. Van, hogy elkezdődik prózában, s a végén opera lesz belőle. A színház teljesen földob. Van persze olyan előadás, melyben a zene csak arra való, hogy illusztráljon, míg a sötétben két díszítő arrébb tol egy díszletelemet. Ez persze kevesebb, inkább afféle ipari funkció, mint zenei, de nem baj.

MaNcs: Kikkel dolgozol különösen szívesen?

ML: Válaszoljak? Aztán ha valakit kihagyok, megsértődik. Az fontos, hogyan gondolkodik a színházról, és hogy a forma, amit megteremt, milyen izgalmas. Milyen a mélysége, micsoda a jelentése. Számomra a legmeghatározóbbak egyike Jeles András, a nyolcvanas évek színházi avantgárdjából. Az általa vezetett Monteverdi Birkózókör nevű színházi csoportosulás ugyan csak rövid ideig, négy évig működött, s akkor szubkulturális jelenségnek számított, de nagyon izgalmas előadások születtek. Jeles az egyike azoknak, akivel a mai napig együtt dolgozom. Mindent együtt csináltunk, a ´86-os Mosoly birodalmától, mely végigénekelt opera, s melynek a koncertmestere is voltam, a ´94-es kamaraoperáig, a Kleist meghalig.

A másik ilyen fontos személyiség Valló Péter. ´ másfajta habitusú ember. Hihetetlenül érti a szakmát. Tiszta kezű rendező. Minden évben csinál négy-öt jó előadást, s ezen túl egy-egy egészen kiválót. Vele tényleg szélsőségesek a munkák, hol csak egy-egy elemre van szüksége, hol meg szinte teljesen önálló művet írat velem. Ilyenek voltak például legutóbb a Budapesti Kamaraszínházban készült Dosztojevszkij-adaptációk vagy a Radnótiban az Iphigénia Auliszban. Ez utóbbi pokoli munka volt. Meg kellett írnom az összes kardalt ógörögül, a színészek mellett profi énekesek is voltak. Meg kellett tanulnom a görög kiejtést. De a Sirályban, melyet szintén a Radnóti mutatott be, csak olyan zenék vannak, melyek benne vannak a szövegkönyvben: hátul énekelnek, a tó partjáról zene hallik stb.

Kamondi Zolival is szeretek dolgozni. Az ő munkáiban is nagyon sok a zene. Egyike volt ezeknek néhány éve a Médeia, kardalokkal. Más jellegű munka volt vele a Salome. Ezek is nagyon izgalmasak voltak.

Azt is szeretem, ha van tere a zenének. Ilyen volt például a Kiss Csaba rendezte Macbeth.

MaNcs: Olyan zenét írtál már, amit szégyellned kellett?

ML: Malacom van, nem is hívnak ilyenre. Szappanoperát nem kell csinálnom, reklámot sem...

MaNcs: Arra nem gondoltál, hogy külföldön élj?

ML: De, nagyon sokszor. Mostanában Ausztrália jöhet szóba. A nyelv miatt is, meg hogy kifújjam magam. A másik hely Párizs. Amikor ´81-ben volt a nagy lengyel Szolidaritás-mozgalom, s leverték, akkor azt gondoltam, semmi keresnivalóm Európában. Aztán mégis maradtam, kicsi volt a gyerek stb. Az elmúlt tíz évben néha bántam, miért nem mentem el, de már ott se könnyű. 46 éves fejjel! Én arra koncentrálok, milyen meló van. Tanáraim egyike, Simon Albert mondta: kétfajta ember van, aki dolgozik, meg aki eladja magát. Én ez utóbbihoz nem értek. Erre én képtelen vagyok. Ilyen alkat vagyok. Meg aztán telítődött Nyugaton is a piac. Egyáltalán nincs szükség arra, amit csinálok, amit csinálunk. Nagyon jó hangszeresek ingyen játszanak, csakhogy színpadhoz jussanak. Az élő zene iszonyúan megdrágítja a produkciót, hát inkább lemondanak róla. A filmbe még nehezebb betörni. A rendezőnek többnyire megvan a stábja. Nem értek hozzá, hogy kell gazsulálni: nem kéne egy kis filmzene? De szerencsére erre itthon nem is szorulok rá.

MaNcs: Van, akit szeretnél, ha fölhívna, hogy dolgozzatok együtt?

ML: Nézd, Bergmant nem utasítanám vissza. Vagy Bob Wilsont. Mondhatnám viccesen... De Magyarországon azért többnyire megtaláljuk egymást a hasonlókkal.

MaNcs: Hogy dolgozol? Mész az utcán, s hirtelen jön az ihlet?

ML: Általában elég sokat dolgozom fejben. Ennek több oka van. Volt olyan lakásom, ahol nem volt egyáltalán helyem, kivéve a konyhát, nagy asztallal. Megszoktam, hogy nincs hangszer. Olyan volt, mintha egy keresztrejtvényt töltene ki az ember. Járkáltam a lapok közt, leültem a különböző szólamok közé... Később kiderült, hogy ez hihetetlenül jót tesz, fejleszti a belső hallást. Meg lehet tanulni. Ha kapok egy feladatot, először eldöntöm, mi lesz a dolgom. Fejben kigondolom, hogy néznek ki az arányok. Aztán leülök a kottapapír elé, s elkezdem kidolgozni. Természetesen az úgynevezett alkalmazott zenéknél máshogy van, mint mikor saját darabokat írsz. Bár vannak olyan előadások, hogy szinte átcsúszik operába.

MaNcs: Minek a zene? Van, aki emlékszik rá?

ML: Tudom, hogy rossz filmet nem ment meg a zene. Rossz előadást sem ment meg a zene. Csak akkor jó, ha gondolatilag, dramaturgiailag is van helye. Nem vagyok hülye, hogy azt gondoljam, hogy ha megtudják, Melis csinálta a zenét, rohannak a moziba. Viszonylag szűk körben sokan ismernek. Tudom, a filmsláger nagyon fontos, de ha nekem valaki azt mondaná, írjál már, begörcsölnék. Nem is tudom, mi az.

MaNcs: Mi ma a zene?

ML: Szemben a régebbi korokkal, ennek a kornak nincs komolyzenei stílusa.

MaNcs: Lehet, hogy száz éve múlva majd jobban fogjuk látni.

ML: A zene pontosan mérhető, van formája, műfaja. S ezek eltűnőben vannak. Mindenkinek saját stílusa van, vagy nincs. S itt van még egy eléggé döntő dolog. Az 50-es, 60-as években alapvetően kettévált a zenetörténet. Megjelent egy iszonyatosan kemény, erőszakos stílus, a rock and roll. Komolyzene viszont nincs. Ki tud például Kurtág Györgyről? Zseniális zenéket ír, de az ő koncertjein nem csápolnak tízezrek. Az akadémiai székfoglaló koncertjén mindössze négyszáz ember volt. Vagy Ligeti György operája tavaly három előadást ért meg. Kevesen tudták fogyasztani, pedig fantasztikus élmény volt. Egy Stochkhausen-koncert a 60-as években még esemény volt. Vagy a bizonyos szempontból populáris Phil Glass, Steve Reich. Talán ők a kivételek, mert a mai napig sztár szerzők. Eltolódtak a súlypontok. A másik pedig az, hogy tömegesen csak ez a silányság szól. Most is, amit hallunk itt a kocsmában. Nem is tudom, mi ez: svájci jódli meg valami dél-amerikai keverék. Persze az is lehet, hogy a komolyzenére nincs már szükség. Kipusztult, mint a dinosaurusok. Meg az is lehet, hogy rossz is, amit csinálunk. Gőgös. Talán. De én szeretem. Fontos lenne, hogy ne csak a szakma találja meg, hanem élvezze a közönség is, bármennyire is rafinált vagy elvont. Mozart apja, mint ismeretes, szintén muzsikus volt, valami ilyesmit írt egyszer a fiának: "Add meg a szakmának, ami a szakmáé! S a közönségnek, ami a közönségé!" Az is fontos, hogy legyen kapcsolata a régi zenével, legyen kontinuitása.

MaNcs: Sok helyen fölbukkansz a városban. Hogy van erre időd? Miért fontos neked, hogy ott legyél?

ML: Zenei eseményeken nem nagyon vagyok ott. Kevés, ami érdekel. Az, hogy valamelyik zenekar éppen az este hogy játssza el mondjuk Mahler V. szimfóniáját, nem érdekel. Ha kíváncsi vagyok a műre, előveszem a partitúrát. A kortárs zenei programok viszont érdekelnek, ezeket meg is szoktam hallgatni, ám látom, hogy ezeken nem sokan vannak: többnyire a zeneszerző barátai, rokonai, a házmestere stb., s a végén mások cikizésébe torkollik. Így aztán nincs hitele a kortárs zenének. Ezért én inkább olyan helyekre megyek, amelyek életesebbek. Ahol, azt gondolom, történik valami. Meg aztán havonta egy színházi bemutatóm biztos van, ezeken ott vagyok. Meg a barátok dolgain. Az egyetlen, ami pokolian hiányzik, az aktív zenélés. Ha megint játszanék, talán többet jelennék meg zenei eseményeken is.

MaNcs: De akkor legközelebb megint csak színház?

ML: Igen, vasárnap lesz a bemutatója a Jordán Tamás rendezte Rokonoknak a Radnótiban. Csárdásokat írtam át klasszikus stílusban szimfonikus zenekarra. És ezzel párhuzamosan Kaposváron a Réthly Attila rendezte Heilbronni Katica című Kleist-darab zenéjén dolgozom.

Lőkös Ildikó

szerző
Lõkös Ildikó
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra