Magyar Narancs: A bankrendszer idei első fél évéről szóló elemzésükben azt feltételezik, hogy ha a jogosultak 30 százaléka él a devizahitelek kedvezményes végtörlesztésének lehetőségével, az 320 milliárd forintos veszteséget okoz a bankoknak, és ezért hét százalékkal csökkenthetik a vállalkozói forgóeszköz- és folyószámla-hitelállományukat. Miért valószínű, hogy pont ezen a területen fogják vissza a bankok az aktivitásukat?
Marsi Erika: A bankok úgy tudják legkönnyebben csökkenteni a hitelállomány-kitettségüket, ha a belátható időn belül lejáró hiteleket nem újítják meg - hiszen például egy 10-15 éves jelzáloghitelt nem lehet csak úgy felmondani. Ezért elsősorban a döntő többségükben éven belüli forgóeszközhitelek (ezek mibenlétéről lásd keretes anyagunkat - a szerk.) vagy a szintén évente megújuló vállalati folyószámlahitelek jöhetnek szóba.
MN: A szintén rövid lejáratú lakossági áruhitelezés visszafogása nem volna ugyanilyen logikus reakció?
ME: Az is szóba jöhet, de az áruhitelre manapság nincs olyan kereslet, amit érdemben vissza lehetne fogni.
MN: Nem lehet, hogy lesz hitel, csak drágábban?
ME: Az is a visszafogásnak egy módja, ha megdrágítják a hitelt. Lehet olyan kamatfelárat alkalmazni, amit egy normál vállalkozás már nem tud kitermelni.
MN: A visszafogás közvetlen oka, hogy a végtörlesztés veszteséget okoz a bankoknak, ezért csökken a tőkéjük, és emiatt hat bank tőkemegfelelése (ami nagyon leegyszerűsítve a hitelek esetleges vissza nem fizetése miatt félretett tőke és az összes hitelállományuk hányadosa - M. B.) a törvényben előírt minimum nyolc százalékra vagy az alá csökken. Az érintett pénzintézetek éppen a klasszikus vállalatfinanszírozó bankok?
ME: Azt azért hangsúlyozni szeretném, hogy nem feltétlenül megy a törvényi minimum alá, nem akarom azt üzenni, hogy hat banknak tőkeproblémája van. De akörüli szintre csökkenti, és mai időkben a 8,1 százalék sem jó eredmény, ezért mindenki arra törekszik, hogy ez az érték minél magasabb legyen. Manapság a felügyelet is a törvényi minimumnál kicsivel magasabb tőkemegfelelést vár el. Az is kérdés lesz, hogy ezután a felügyelet prudenciális okból még magasabb tőkét ír-e elő, vagy inkább úgy dönt, hogy ilyen helyzetben nem szorítani kell, hanem a bankok közelebb kerülhetnek a törvényi minimumhoz. Visszatérve a kérdésre: a devizaalapú jelzáloghitelek 96-97 százaléka a nagy- és középbankoknál van, ezen belül 90 százalékuk a nagybankoknál. És ugyanezek a nagy vállalkozói hitelportfólióval rendelkező bankok is. Közülük háromnak ugyan nincsen vállalkozói kitettsége, de ebből kettő csoporttag, ezért nekik csoportszinten kell nézniük a tőkemegfelelést, így viszont náluk az anyabank szintjén merül föl a vállalkozói hitelek leépítése. Természetesen a bankok választhatnák azt a megoldást is, hogy amit a végtörlesztés miatt leírnak veszteségként, azt beteszik tőkében, és akkor nem kellene visszafogni a hitelezést. De szerintem ez a mai helyzetben nem reális várakozás. Aki a szükséges tőkeminimum körül táncol, persze pótolja a veszteséget, de ennél többet nem fognak tenni.
MN: Hiszen jól látható, hogy már a végtörlesztési mizéria előtt is jócskán visszaesett a vállalati hitelezés.
ME: A vállalati hitelállomány egy év alatt 10 százalékkal csökkent, de ez a júniusi adatok alapján igaz, amikor az árfolyamok még nem is szaladtak el. A válság előtti időszakhoz, mondjuk 2008 szeptemberéhez képest már 25 százalék fölött van az állomány visszaesése. A kis- és középvállalkozói szektorban (kkv) ráadásul egy év alatt 25 százalékkal csökkent az új hitelek nyújtása - ekkora visszaesésre a válság óta még nem volt példa.
MN: Mi ennek az oka?
ME: Keresleti oldala is van, mert ilyen gazdasági körülmények között kevés a jó, finanszírozható beruházás, tehát a beruházási hitelek a kkv-szektorban egyébként sem nagyon mennének. A működéshez szükséges forgóeszközhitelekre viszont sokkal nagyobb igény volna. Itt már látszik annak a jele, hogy pár bank inkább az állománycsökkentés mellett döntött a piaca megtartása vagy növelése helyett. Más bankoknál még tapasztalható, hogy a piacaikat úgy-ahogy azért meg akarják tartani, de ez még a végtörlesztés előtti állapotra igaz. Ahogy a gazdasági körülmények miatt a vállalkozói szektor is kezd kettészakadni - hiszen azért egy részük az export miatt viszonylag jól tud működni -, úgy a bankok is kezdenek kettéválni: már vannak, amelyeknél kifejezetten a stratégia része, hogy ne növekedjenek, sőt inkább csökkenjenek.
MN: Annak nem lehet ebben szerepe, hogy az anyabankjaiknak odahaza eleve tőkeproblémáik vannak? Nem véletlenül készül már javában az uniós bankkonszolidációs program.
ME: A Magyarországon jelen lévő bankok anyabankjainak egy kivételével nincs tőkeproblémája, mert a saját államaiktól kaptak segítséget. De még ha lennének is, az ő nagyságrendjükhöz képest a magyarországi piac mérete marginális, nekik az nem tétel, hogy százmillió eurós nagyságrendű tőkét idehozzanak. Ebben a hozzáállásban sokkal inkább a közép- és hosszú távú üzletpolitikai céljaik tükröződnek. A folyamat már korábban elkezdődött, és most valószínűleg fel fog erősödni.
MN: Mikor kezdődött ez a folyamat?
ME: A dolognak makrogazdasági oldala is van. A válság idején látni lehetett, hogy a kilábalás sokkal gyorsabb lesz Lengyelországban, de Szlovákia és Csehország is jobban áll, és nagyon jól fejlődő piac például Törökország, ezért ezekre a piacokra érdemesebb volt pluszpénzt adni. Már 2009 végén, 2010 elején az volt a helyzet, hogy Magyarországra a korábbiaknál több pénzt nem adnak, de azért működhetnek úgy, mint addig. Ez változott meg a bankadóval, amikor a bankok úgy érezték, hogy ha lényegi egyeztetés nélkül lehet ilyen drasztikus intézkedést hozni, akkor ők más piacokat fognak előnyben részesíteni. Ettől kezdve az volt az anyabankok elvárása, hogy a tőkemegfelelést növelni kell, és a hazai megtakarításból származó finanszírozást kell erősíteni. Ha pedig a negatív eredmény elviszi a tőke egy részét, akkor az aktivitást kell csökkenteni. Mostanra a GDP-növekedési pálya is megtorpant, és nem is látni, hogy mi vinné tovább - ezek a tényezők egymást erősítik, és így Magyarország elveszítette, hogy üzleti szempontból fontos legyen.
MN: Kiket fog leginkább érinteni a hitelszűke?
ME: Minden vállalkozásnak lételeme, hogy működjön a forgóeszköz-hitelezés, de azt nem gondolom, hogy valami esztelen visszafogás fog bekövetkezni. Valószínűleg főleg azokat a vállalkozásokat érinti majd, amelyek kevésbé eladósodottak a bankjuk felé. Ha ugyanis a banknak az adott vállalkozással szemben több hosszú lejáratú hitele is van, és mellé még a forgóeszközhitelét is felmondja, azzal könnyen bedönthetné a céget. Fennáll a kockázata annak - a végtörlesztés miatt még inkább -, hogy a nagyobb vállalati ügyfeleket határon átnyúló szolgáltatásokkal fogják kiszolgálni. Ma már egy nagyvállalatnak teljesen mindegy, hogy ő Budapesten van, a bankja pedig Bécsben. A döntéshozók fejében azért ott kellene lennie, hogy már nincsen az a kis zárt piac, ahol mi majd mindent megoldunk.
MN: Miért kockázatos ez a folyamat?
ME: Mert ha a bankoknak az itteni piac nem fontos, és csak mazsoláznak az ügyfelek között, akkor megszűnik az, hogy a kisebb, nem annyira jó, de az itteni piacra termelő, az itteni gazdaság szempontjából mégiscsak számottevő ügyfeleket kiszolgálják. Ha túlfeszítjük a húrt, akkor a határok nélküli egységes piacon felerősítjük ezt a vállalkozások közötti kettészakadást. A nagyobb, jobb pozícióval rendelkező vállalatok hozzájutnak a hitelhez, hiszen ez a bank itteni tőkemegfelelését már nem terheli, sőt akár teljes hitelportfóliókat átadhatnak az anyabanknak - de a kisebb, közepes cégek itt maradnak, és senkinek nem lesznek fontosak.
MN: Pedig ezek azok a vállalkozások, amelyek az örökké hangsúlyozott munkahelyteremtés bázisát jelentenék.
ME: A kis- és középvállalkozások termelik a GDP felét, és a foglalkoztatottak 70 százaléka ebben a szektorban dolgozik. Ha ők nem jutnak forráshoz, akkor nem tudom, miről beszélünk. Érdemi gazdasági fejlődés és áttörés nélkülük nincs.
MN: Vannak olyan ágazatok, amelyek kifejezetten rosszul járhatnak?
ME: A végtörlesztésre adott reakciókat még nem ismerjük, de már pusztán a válság miatt is vannak olyan ágazatok, amelyeket rendkívül szigorúan ítélnek meg, és van olyan bank, ahol bizonyos ágazatokba egyáltalán nincsen új hitelkihelyezés. Az olyan konjunktúraérzékeny ágazatok, mint az építőipar, a szállítás, az ingatlanfejlesztés és -forgalmazás biztosan nehezebben vagy drágábban jutnak forráshoz.
MN: A külső forrásokra utaltság mértékét mutatja, hogy bár folyamatosan csökken, még mindig 140 százalék felett van a hitel/betét mutató. Mennyire tekinthető normálisnak ez az arány?
ME: Ha a gazdaság számára szükséges hitelekhez nem elég a hazai megtakarítás, akkor klasszikusan külföldi forrást kell igénybe venni, egy fejlődő, konvergáló országban ez természetes. De csak ha gazdasági növekedéssel párosul, hiszen mégiscsak az a konvergencia lényege, hogy közeledjünk a fejlettebb országokhoz. Most éppen nincsen konvergencia, de a vállalkozások hiteligényének kielégítésére még így sincs elég hazai forrás: a fél év végén 5600 milliárd forint volt az, ami itthonról nem volt finanszírozható. Külső forrásokra tehát szükség van, de a megtakarításokat mindenképpen ösztönözni kellene, mert ez az arány tartósan nem tartható fönn.
MN: Miért nem?
ME: Mert amíg a betétekből származó finanszírozással fixen lehet számolni, addig az anyabanki, bankközi források illékonyak. Ha ezek elapadnak, miközben hosszú lejáratú hitelek vannak velük szemben, az likviditási kockázatot jelent. Ráadásul bármi mozog a világban, az a külső forrásokon keresztül rögtön hat.
MN: Az úgynevezett magyar pénzintézetek nem fogják átvenni a visszalépő bankok helyét?
ME: A kkv-hitelek állománya olyan négyezermilliárd körüli, ezek döntő többsége nagybankoknál van. Ha van olyan belső megtakarítás, amely egy-egy 400-500 milliárdos kieső portfóliót át tud venni, akkor nincs probléma. Csakhogy én nem látom ezt a forrást. A takarékszövetkezeteket szokták emlegetni, mert nekik van 500 milliárd forint forrásuk. De legtöbbjüknél a tőkemegfelelés elég kifeszített, ha tehát ezt mind kitennék a vállalkozói szektornak, akkor tőkeproblémák adódnának. De még ha meg is tudnák tenni, akkor az összes együtt csak egy-két bankot váltana ki. Nem is beszélve arról, hogy ez egy hálózat, és nem olyan egyszerű a tiszántúli vállalkozásnak elérnie a dunántúli takarékszövetkezetet. Kétségtelenül vannak bizonyos uniós források, és ezek hatékonyabb felhasználása mindenképpen segítség volna, akár a banki finanszírozás kiegészítésére is. De ez sem olyan nagyságrend, ami a banki forrásokat pótolhatná. A Jeremie program 100 milliárdos, és a kockázati tőkén kívül alig sikerült a kkv-szektorba érzékelhető nagyságrendet kihelyezni.
MN: A miniszterelnök azt mondta, hogy az állam majd a hazai pénzintézetek mögé áll, lesz pénz.
ME: Ha egy bank kockázatot jelent a rendszerre, természetesen az állam belép, mert muszáj. De gondolom, nem az a cél, hogy az állam segíthessen. Ha egy banknak már segíteni kell, az rég rossz, hiszen az a legdrágább. Az ilyesmit ezért igyekezni kell elkerülni.
MN: A lakossági források? A végtörlesztésnél úgy tűnik, elég sok pénz kerül elő.
ME: A lakosság egy részének van pénze, ők tudnak részt venni a végtörlesztésben. A pénzek egy része eddig valóban nem volt látható, elég sokan rendelkeznek például külföldi megtakarításokkal. A másik részük pedig a mostani bankbetétekből és befektetési jegyekből származik, a végtörlesztés ezeknek a csökkenésében fog lecsapódni. De valamennyi most megjelenő lakossági forrás sem jelenthet elegendő nagyságrendet, hiszen a lakosságnak azért összességében mégiscsak fizetési problémái vannak.
MN: Az is elhangzott, hogy nem baj, ha egy-két bank távozik.
ME: A piac szempontjából talán nem nagy probléma, mert sok szereplő van. De egy bank komolyabb üzem annál, mintsem csak hitelt nyújtana és betétet gyűjtene, ezer szállal kapcsolódik a vállalkozásokhoz és a gazdasághoz. Az ügyfeleknek pedig az is pluszköltséget jelentene, hogy másik bankhoz menjenek. Az új bankjának előbb meg kell a vállalkozást ismernie, hogy majd hitelt adjon neki.
MN: Nyilván van költsége, de a bankváltás azért a piaci verseny természetes következménye, nem új jelenség.
ME: Az egészen más eset, amikor úgy kell váltani, hogy a vállalkozás azt nem akarta és nem tervezte. Nehéz elképzelni, amint százezer vállalkozás egyik napról a másikra bankot keres, ahol őket elfogadják, megismerik, minősítik, hitelt kapnak.
MN: Amikor az anyabanki központokban meghozzák a döntéseket, akkor csak racionális kalkulációkat vesznek figyelembe, vagy számítanak az ezzel akár ellentétes érzelmi, pszichológiai szempontok is?
ME: Nem gondolom, hogy csak a számokat néznék, de azt sem hiszem, hogy kizárólag indulatból döntenének. Az biztosan meghatározó szubjektív szempont, hogy mennyire megbízható, kiszámítható a gazdasági-szabályozói környezet. Most nem ilyen, és ha emellé még a jogállamiság kérdését felvető kételyek is társulnak, akkor az egész biztosan befolyásolja a döntést. A végtörlesztésnél a bankoknak ugyan veszteséget kell elszenvedniük, de ha lett volna előtte egy kemény tárgyalásos folyamat, ha nem magánjogi szerződéseket írna felül jogszabály, vagy ha időben el lenne húzva a veszteség, esetleg betudható lenne a bankadóba, vagy ha a bankadóról lett volna tisztességes egyeztetés, és a mértéke nem lenne ötszöröse az utánunk következő ország bankadójának, és nem lenne független az elért eredménytől - akkor nem lenne ilyen durva a helyzet. Ha elvárjuk, hogy a bankok változtassanak a szerződéses feltételeken, és tisztességesen bánjanak az ügyfelekkel - ami teljesen jogos elvárás, ráadásul a többségük már felismerte ezt, és a folyamat elindult -, akkor ugyanúgy elvárható, hogy velük is tisztességesen bánjon az állam. Mert ha nem így van, akkor a bankok mindenhol a kiskapukat, a nekik kedvező hivatkozásokat, jogszabályi értelmezéseket fogják keresni.
MN: Az Erste és a Raiffeisen legfelsőbb vezetése kinyilvánította, hogy Magyarországgal a jövőben nem nagyon vannak terveik. Nem lehet, hogy ezzel csak politizálnak? Nem azt üzenik, hogy ha nem változtattok a szabályokon, akkor a vállalkozásaitok tönkre fognak menni?
ME: A politikához nem értek, de nem hiszem, hogy így gondolkodnának a banki vezetők.
MN: Az önök elemzése úgy kalkulál, hogy a végtörlesztés miatti hétszázalékos vállalati hitelvisszafogás önmagában fél százalékkal mérsékli a GDP növekedését. Ez mennyire reális becslés?
ME: Ezt az összefüggést egy spanyol közgazdász mutatta ki az eurózóna gazdaságára, és nem érhető el olyan tanulmány, ami ugyanezt a hazai viszonyok között vizsgálta volna. De miután nagyjából akkora arányban használnak a hazai vállalkozások is banki finanszírozást, mint az eurózóna gazdaságaiban, ezért jó eséllyel feltételezhetjük, hogy a hazai GDP-re is ilyen hatással lehet a hitelvisszafogás.
Mi az, hogy forgóeszközhitel?
Forgóeszköznek nevez a gazdasági zsargon a vállalatok folyó működéséhez szükséges minden olyan eszközt, ami nem marad sokáig a vállalkozásnál: ilyenek például az árukészletek, a forgatási céllal vásárolt értékpapírok, a vevőkkel szembeni követelések, bankbetétek stb. Forgóeszközhitellel lehet áthidalni például az olyan likviditási problémákat, amikor a szállítónak (például egy rőf alkatrészért, vagy egy mérő vetőmagért) már fizetni kellett, de a késztermékért a vevő még nem fizetett. Ezzel finanszírozható a piacbővítéshez szükséges árubeszerzés is, és akkor is jól jön, ha az azonnali készletbeszerzéssel jobb ár érhető el; ha deviza vagy értékpapír vásárlása árfolyam-, illetve kamatnyereséggel kecsegtet; de akár a vevőknek lehetővé tett halasztott fizetéshez is használható.
Lényege, hogy az utána fizetendő kamat kisebb legyen, mint a nélküle nem lebonyolítható ügyleten elért haszon. Forgóeszközhitel hiányában nemcsak csökken a vállalkozások versenyképessége, de simán tönkre is mehetnek: ha például egy szerény saját tőkéjű vállalkozás olyan üzletet visz, amelyben a forgalom nagy, a haszonkulcs kicsi, és még a vevőköveteléseiben és szállítói tartozásaiban is van szezonális elcsúszás, a napi működéséhez szükséges hitel nélkül azonnal feldobja a pacskert.
