Mondhatta volna ezt Hewitt is, vagy éppen Roddick, csak a szám lett volna más. Hewittnál 15, Roddicknál 12. Most már mondhatja Robredo is, ugyanúgy 11-gyel, mint a chilei, és biztosan mondhatja majd egyszer Ferrer is, csak ott az a kérdés, hogy végül hány vereségnél állapodik meg. Jelenleg 14-nél jár.
Értelmezhetetlen sorozatok ezek. Soha korábban ilyenek a teniszben nem léteztek. Egészen egyszerűen azért, mert a világelső nem jobb annyival egy korábbi világelsőnél, vagy bármelyik másik top 10-es játékosnál, hogy tizenakárhány alkalommal zsinórban legyőzze. És itt a hangsúly a zsinórban szón van. Nem az a csoda, hogy Federer kikapott Robredótól, hanem az, hogy előtte legyőzte tízszer, anélkül, hogy kikapott volna tőle akár csak egyszer is.
| ||
Sokat gondolkodtam rajta, mert volt idő sokat gondolkodni rajta, hogyan fog megszakadni Roger végül 36 Grand Slam tornán át tartó – szintén nehezen értelmezhető – sorozata, hogy tudniillik mindig bejut a legjobb nyolc közé. Úgy hittem, hogy majd valahogy így, ahogyan kikapott tegnap hajnalban, Robredótól. Egy nagyon jó, de picit alulértékelt, a közvélekedés szerinti lúzer győzi majd le, akinek ez lesz élete meccse, ráadásul úgy, hogy Federer maga csapnivalóan játszik. S mivel Tomi Robredóról az az általános vélemény, hogy általában megver mindenkit, akit meg kell vernie, de sosem ver meg senkit, akit nem kéne megvernie, még azt is gondolhatnám, hogy nem volt hiábavaló annyit spekulálni. Csak hát ott van Roger szörnyű nyara; a sorozat már korábban, Wimbledonban megszakadt. Ráadásul akkor nem is játszott rosszul.
Ha nem lett volna ez a nyár, most nem lenne miről beszélni, mert ami tegnap történt, olyan tucatjával történik teniszpályán, akár a legnagyobbakkal is. Történt ilyen McEnroe-val, Lendllel, Edberggel, Samprasszel, bárkivel. Ez az egy vereség nem érdemelne egy sort sem, az egész nyarat tekintve ellenben nem lehet nem írni róla.
Nem elvitatva Robredo (és Sztahovszkij és Delbonis és Brands) érdemeit – hiszen mindegyikük karrierjének megkerülhetetlen pillanata volt Federer legyőzése –, de ami történt, azt mégis Roger oldaláról kell vizsgálnunk. Már csak azért is, mert ő nyert 17 Grand Slamet, és az ő jövője izgat pillanatnyilag mindenkit, aki valaha is foglalkozott egy picit ezzel a játékkal. Róla kérdezik még Đokovićot és Nadalt is.
Az vitán felül áll, hogy az önbizalmával vannak problémák. Rosszul játszik gyakorlatilag az összes fontos pontnál, ha a találkozó szoros. Az a helyzet, hogy ez elegendő is a vereséghez. Egy szoros meccsen a vesztes alig nyer valamivel kevesebb labdamenetet, mint a győztes, a találkozó azon dől el, hogy azt a pár labdamenetet ki nyeri.
Úgy egy évtizeden keresztül, azokat a labdameneteket szinte kivétel nélkül ő nyerte. Szoros meccsen nagyon ritkán kapott ki. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a kérdést, azt mondhatjuk, hogy megnyerte azokat a labdameneteket, amelyekkel megnyerte a szettet, ha másként nem, rövidítésben, és hozta a meccset. Ezen a nyáron – karrierje során először – nem voltak meg azok a labdamenetek a rövidítésekben; így persze a rövidítések sem. Legjobb éveiben olyan 70 százalékban hozta a tie breakeket, idén nyáron az ötvenet sem érte el. Ennyin múlik.
Páratlan tehetsége mellett az egója tette azzá, aki. Hogy egyszerűen fel nem merült benne, hogy veszíthet – most ez az egó hagyta cserben. A páratlan tehetség pedig önmagában ennyit ér, és ez azért elgondolkodtató minden teniszező számára. Hiszen idén nyáron, talán, ha a háta volt az egyetlen, ami jelezte a korát, nem tűnt lassúnak, fitt volt, mint a legjobb éveiben. Igaz, az állóképességét nem tesztelte, nem tesztelhette senki.
Az izgalmas kérdés a hogyan tovább. Elolvasva kismillió nyilatkozatot a tárgyban, úgy tudnám summázni, hogy minél jobb játékos valaki, vagy minél jobb játékos volt valaki, annál kevésbé temeti Federert. Visszavonulásról csak a laikusok beszélnek. Ahhoz túlontúl szeret játszani és nyerni. Roger is a jövőről nyilatkozik, arról, miként léphetne előre. Miként lehetne a régi. Marginális kérdésnek érzem, hogy hol játszik legközelebb, bár igazán bölcs az lenne szerintem, ha a fedett pályás szezonig csak edzene, és ott térne vissza legközelebb. Teremben mindig nagyon ment neki a játék, könnyebb lerövidíteni a labdameneteket, több az olcsó pont.
A lényeg alighanem a következő: belátja-e, hogy hiába van a kezében a legtöbb, ami valakinek volt a játék történetében, hiába volt elképesztően alázatos és profi szinte végig az egész karrierje során, ez most így, ebben a formában ennyire elég. A többhöz más kell. Ki kell valamit találni, meg kell újulni, cigánykereket kell vetni, nem tudom. Bármit, csak valamit, amit eddig nem csinált.
De azért ne tévedjünk, az „ennyire elég” jelenthet néhány tornagyőzelmet is, esetleg világbajnoki címet (bár először ki kéne jutnia). Az „ennyire elég” nem azonos a sorozatos első fordulós zakókkal. Az „ennyire elég” az ő esetében azt jelenti, hogy nem ugorja át azt a lécet, amit önmagának állított az elmúlt tíz évben.
