Amikor 2005 kora nyarán, az akkori iráni elnökválasztást megelőzően Teheránba érkeztem, a magyar követség repülőtérre elém kijövő munkatársa gyorsan összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat: az ország szeretne végre szabadulni Khomeini nyomasztó örökségétől, a mérvadó politikai tényezők – az igen esélyes, kifejezetten liberális hírben álló Rafszandzsáni ajatollahhal az élen, aki az elnökválasztás legesélyesebb figurájának tűnt – teljesen új politikai kurzust akarnak megvalósítani, s mindez nagy reményeket ébresztett a lakosság körében is. Kérdésemre, hogy a „lakosság” fogalma e konkrét esetben Teheránra, illetve a nagyvárosokra vonatkozik-e, vagy a vidéki Iránra is, a diplomata kitérő választ adott.
Való igaz, a következő napokban Teheránt, s néhány vidéki várost bejárva a nyomasztó közelmúlt alóli felszabadultság megannyi jelével találkoztam. A fiatal nők fejét fedő kendőcske mérete teljesen szimbolikussá zsugorodott, a főváros lakosai a közeli Tochal-hegy hófödte vízmosásaiban megtelepült vendéglők teraszain próbálták a rekkenő, 45 fokos nyári hőséget túlélni, hajnalig tartó vacsorák és vigalom közepette.
Teheráni tartózkodásom hetében ékeztek oda az akkori magyar–iráni baráti társaság tagjai, valamennyien a magyar parlament képviselői voltak, a csoportban minden egyes párt képviseltette magát. A volt SZDSZ és a Fidesz képviselőjével baráti kapcsolatokat ápoltam még a rendszerváltás időszakából, az MDF-est is jól ismertem, kevésbé a szocialistát. Őket is a kíváncsiság vonzotta oda: miféle perspektíva nyílhat a Közel-Keletet meghatározó állam előtt a várt és remélt változással?
Aztán a választásokat Akbar Hasemi Rafszandzsáni elveszítette, s Mahmud Ahmadinezsád (címoldali képünkön), a Khomeini-örökség megszállottja két ciklusra is úgy bebiztosította magát, hogy az „arab tavasz” Iránt is megrázó politikai következményei sem tudták hatalmát kikezdeni. Az idő lassan visszatért a megszokott, 1979 utáni medrébe, ha nem is annyira őrülten és szertelenül, mint a khomeinista „forradalom” idején, inkább csendesen, következetesen, a teljes reménytelenség jegyében. Az ország azóta – mint ismeretes – teljesen elszigetelődött, lakosai elszegényedtek, a teheráni Bazár, mely gazdasági befolyása miatt politikai tényezőnek sem volt utolsó, máról holnapra él már jó ideje.
A nemzetközi közösség újra és újra Iránnal szembeni szankciókat fontolgat, miközben Barack Obama elnök nemrég egy az izraeli televíziónak adott interjújában megerősítette: nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy az ajatollahok rezsimje atombombára tegyen szert. Jószerével csak egyetlen kormány van, mely úgy véli: épp itt az ideje, hogy kisegítse az ultrakonzervatív ajatollahok ön- és közveszélyes rendszerét a politikai magányból, és ez a magyar.
A legtöbb elemző a magyar kormány „keleti tájékozódását” azokra a kudarcokra vezeti vissza, amelyeket Nyugaton volt kénytelen elszenvedni sajátos gazdasági intézkedései és demokráciafelfogása, illetve gyakorlata miatt valamikor 2011 végén. Akkor, amikor – legalábbis Matolcsy György, valamint a Békemenetet meghirdetők víziója szerint – „puccskísérlet” zajlott úgymond az Orbán-kormány ellen. Pedig a történet jóval korábban kezdődött, 2010 nyarán, nem sokkal azt követően, hogy a Fidesz besöpörte a kétharmadot a parlamenti választásokon.
Amint az új parlament felállt, a Fidesz és a Jobbik egyik első közös kezdeményezéseként megalakult az Országgyűlés új magyar–iráni baráti csoportja, amelyben azonban már közel sincs képviselve a parlament valamennyi politikai pártja, mindössze két párt adja tagjait, majdnem paritásos egységben: a Fidesz és a Jobbik. Ha végigfutjuk a névsort, még az ideológiai azonosulás is szembeötlő; többségük korábbi megnyilatkozásaiban fellelhető a demokrácia és a Nyugat megvetése, az antiszemitizmusba hajló Izrael-ellenesség, vagy – jobb esetben – a teljes elvtelenség.
| A parlament magyar–iráni baráti csoportja Elnök: Gyöngyösi Márton, Jobbik Tagok: Babák Mihály, Fidesz |
És az Irán felé történő nyitás már 2010 őszén tovább folytatódott; Ali Ahani külügyminiszter-helyettes a Külügyi Intézet vendégeként mondhatta el zavartalanul Nyugat- és Izrael-ellenes tirádáit, miközben a Jobbik vezetői egymásnak adták a kilincset Teheránban, megvetve alapjait nem csak egyfajta magyar–iráni "testvérvárosi" programnak, de számos olyan gazdasági összefonódásnak is, amelyek – lévén egy embargóktól okkal sújtott országról szó – politikai dimenziói napnál is világosabbak.
A két párt, az ellenzéki Jobbik és a kormányzó Fidesz szoros együttműködése Iránnal, s egyáltalán a terrorizmussal okkal gyanúsított, Irán mozgatta közel-keleti szervezetekkel az idő során rutinossá és hatékonnyá fejlődött: a Jobbik megteszi a kockázatosnak tűnő első lépést, majd a Fidesz a precedens mögé bújva már kockázatmentesen változtathatja szabállyá azt, ami korábban gyalázatos kivételnek számított még. A Jobbik teremtette meg a kapcsolatokat a Hezbollah foglyává vált libanoni kormány felé, Orbán Viktor pedig már kétszer is ellátogatott Bejrútba. Hasonló pávatánc zajlik Irán vonatkozásában is, csakhogy itt nem a megtéveszteni vágyott Nyugat áll a Fidesszel szemben, hanem a Jobbik – Orbán Viktor partnereként, Irán oldalán.
Vajon véletlen lenne, hogy a Jobbik 2011. december 2-án, a budapesti amerikai követség elé szervezett tüntetését az Iránnal szemben folytatott nemzetközi embargópolitika miatt pont akkorra időzítette, amikor a Békemenet megkezdte a maga tüntetésének a megszervezését az Orbán ellen lassan összeálló nyugati embargó miatt? Ugyan, az érdekek konvergálása túl nyilvánvaló, hogy e téren az ember csak a véletlenekre hagyatkozzon.
A nemzetközi sajtót persze elsősorban a Jobbiknak nyújtott iráni anyagi segítség izgatja, ám ez csak a felszín, mely mögött azonban a magyar kormány lényegi eltökéltsége munkál, hogy magának még szélesebb politikai mozgásteret biztosítson. A nemzetközi porondon úgy, hogy a Nyugat ellenségeihez törleszkedik, belpolitikailag pedig, hogy egy efféle külpolitikai orientációval is megtámogassa azt a 2014 utáni koalíciót, amely a Fidesz és a Jobbik közös érdekeit jeleníti majd meg kormányzati szinten is.
