Csia-pao, Csin-ping, Csin-tao
Fotó: Hou Hvi Jang/MTI/EPA
Amint egykoron a kremlinológusok, ma – hogy a párhuzamot fenntartsuk – a Tiltott Város-elemzők váltak a geopolitikai lehetőségek és a közeljövő potenciális konfliktusainak legfontosabb szakértőivé. Van dolguk elég; Kína gyakorlatilag ma teljesen kitölti azt az űrt, amit a volt Szovjetunió maga mögött hagyott; nem nukleáris kapacitásai, hanem gazdasági potenciálja és népességének számaránya révén. Sőt, ha a kínai kézben lévő amerikai állampapírok mennyiségére gondolunk, alighanem megkockáztatható a feltételezés: ma a világ jobban ki van szolgáltatva eme ázsiai országnak, mint volt a Szovjetuniónak egykoron.
Ugyanakkor Kína valóságát, a roppant nyitás és gyors társadalmi átalakítás dacára, ma sem egyszerű megfejteni. Ennek nem csak a kommunista időszakból hátramaradt titkolózás az oka, de maga a sajátos kultúra is, amelyben ma is otthonosak, sőt kommunikációs szükségszerűségnek számítanak a jelképek. A világ nagyon is rá van utalva azokra, akik árgus szemekkel figyelnek Pekingre, s próbálják megfejteni a szavakban és gesztusokban elrejtett üzenetet.
A múlt héten az Országos Népi Gyűlés jóváhagyta azokat az intézkedéseket, melyeket a kommunista párt múlt novemberi kongresszusa javasolt elfogadásra. Felhatalmazást kapott az új – úgymond „ötödik generációs” – politikai vezetés, hogy végrehajtsa a kilátásba helyezett reformokat, amelyek gyakorlatilag „hetedik generációsnak” számítanak a Mao-féle múlttal végképp leszámolni igyekvő folyamatban. De a tervezett reformok a most elhangzott beszédek tükrében óvatosabb, visszafogottabb látszatot keltenek, mint az elmúlt másfél évtizedben bármikor, miközben az ideológiai érvelés élesebb és engesztelhetetlenebb.
Ven Csia-pao leköszönő miniszterelnök másfél órás nemzetgyűlési beszámolójában már szó sem esett a gazdasági liberalizációról, sem arról a korábbi ígéretről, hogy „kiterjesztik a választójogot” (tehát több jelölt közül választhatna a lakosság), vagy „a tömegek jogáról, hogy közvetlen szerepet játszhassanak a politika alakításában”. És Ven azon korábbi, előszeretettel használt fordulata is feltűnően hiányzott, hogy „a megfelelő politikai reformok nélkül a gazdasági reformok kudarcra vannak ítélve”. Ehelyett nem titkolt elvárásként került be ismét a hivatkozások közzé, hogy a kommunista pártnak meg kell őriznie ideológiai és hatalmi monopóliumát.
A Tiltott Város-szakértők most igyekeznek gyorsan pótolni a mulasztást, egymás után jelennek meg azok az elemzések, amelyek rámutatnak: egy potenciális konzervatív fordulatnak számos előjelét lehetett tapasztalni az utóbbi időszakban. A leköszönő miniszterelnök konzervatív hangütését megelőlegezte Hszi Csin-ping államfő, aki pár hete Kantonban arról beszélt, hogy intő példa kell legyen a Szovjetunió összeomlása, melyet a „politikai szellem kötőanyag-hiányossága idézett elő”. „Nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szocialista útba vetett bizalom, az önbizalom a marxista elmélet és az intézmények iránt.”
A párt és az állam első emberének véleményét visszhangozta aztán a főideológusnak számító Liu Jün-san, aki kijelentette „még eltökéltebbeknek és kitartóaknak kell lenni a sajátosan kínai szocialista modell megvalósításában, s hinni kell e sajátos szocializmus elméletében”.
A keménykedő politikai orientáció alig leplezetten Nyugat-ellenes tartalommal bír, efelől Hszi Csin-ping sem hagyott kétséget, amikor figyelmeztetett: „Nem fogjuk másolni a nyugati rendszert és az ottani modelleket.” Mi több, többször elhangzott az is, hogy „a Kína által elért óriási sikerek az állam intézményeinek és politikai irányultságának felsőbbrendűségét tükrözik” a Nyugattal szemben. „A Nyugat büszke volt a maga szabad piacára és demokráciájára, ám ez most látványosan csődöt mondott. A kínai szocializmus tapasztalatai azt mutatják, számos alternatív modellje van a demokráciának. A kínai stílusú szocialista demokrácia nagyon is működőképes.”
Mindezek után okkal tehető fel a kérdés, mi történt az elmúlt hónapokban, hogy ennyire megváltozott a szemléletmód és a hanghordozás? A válaszhoz elégséges egy pillantást vetni arra a programfolyamatra, amelynek a most felálló új kormányzat újra nekifutni kénytelen: az állami bürokrácia leépítésének. Bár már 2003 óta létezik erre vonatkozóan egy központi párthatározat, ám a vezetés mindeddig képtelen volt azt megvalósítani, igaz, a gazdasági növekedés lassulása és a negatív nemzetközi gazdasági nyomás ma Pekinget is új helyzet elé állítják. A már említett párthatározat kilátásba helyezte az összesen 27 kormányzati testület és minisztérium számának 20 alá szorítását, ám közülük csak kettőt sikerült felszámolni. Sőt, az Államtanács továbbra is 16 főigazgatóságot működtet, közülük egyetlenegyet sem tudtak megszüntetni vagy összevonni.
A gazdasági és biztonsági stratégiai ágazatnak számító államvasutakat irányító minisztérium – egy igazi állam az államban – átszervezése sem halogatható, s egyedül ez a feladat százezrek, ha nem milliók egzisztenciáját befolyásolja majd. A rendkívül népszerűtlen egygyermekes családmodell felszámolására is nagyon gyorsan sort kell keríteni, no nem annak népszerűtlensége miatt, hanem azért, mert a kínai társadalom elöregedése aggasztó méreteket öltött. Ám a szaporulat megugrása legalább akkora gondokat fog okozni, mint annak eddigi alacsony szintje, s az új vezetésnek már most szembe kell ezzel néznie.
Az energetikai ipar átszervezése is időszerű, hisz a termelés bővítésének komoly akadálya az új importforrások szűkössége, a logisztika és a továbbítás drágulása. Populista politikai vádak fogalmazódtak meg e cégekkel szemben is, hogy túlságosan sokat kerestek az üzleten, s épp itt az ideje, hogy visszajuttassanak valamit jövedelmükből a társadalomnak. Csakhogy ez a technológiai modernizáción bosszulná meg magát, amit a politikai vezetés nem akar tudomásul venni.
Mindeközben a társadalom sem rejti véka alá követeléseit, s ideológiai szigorítás ide, a rendőrség és a biztonsági szervek, beleértve az internetrendőrség büdzséjének közel 10 százalékos megemelése oda, Kínában létezik és hangját hallatja egy befolyásos politikai ellenzék, melynek céljai és eszköztára, morális legitimitása nagyon hasonló a 70-es és 80-as években Kelet-Európában működött eszmetársaikéhoz. (Épp a napokban írt alá egy petíciót 121 vezető értelmiségi, hogy Peking végre ratifikálja az ENSZ civil és politikai jogokról szóló egyezményét.) Bár számuk elenyésző Kína közel másfél milliárdos populációjához képest, de az általuk képviselt polgári jogok léte feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a több száz milliós vállalkozói réteg hatékonyan és biztonságban élhessen és működhessen. Nincsenek tehát egyedül…
