Diplomáciai jegyzet

Hibrid háború

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2014. júl. 01., 08:19
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Oroszország vagy integrálódik Európába, elfogadva annak társadalmi berendezkedését, gazdasági szabályait és biztonsági rendszerét, vagy tönkremegy.

A 2008-as grúz–orosz háború tanulságait Moszkva igencsak megszívlelte. Annak a sikernek, amellyel idén oly könnyen kiszakította a Krím-félszigetet Ukrajnából, ebben rejlik az egyik magyarázata. Ma, amikor számosan cikkeznek arról, hogy mind a krími, mind a kelet-ukrajnai orosz katonai fellépés mennyire meglepte a Nyugatot, nem ártana szembenézni a ténnyel, hogy a bukaresti NATO-csúcson (2008) Vlagyimir Putyin a világ szemébe mondta: mind Ukrajnát, mind pedig a Dél-Kaukázust saját geopolitikai befolyási övezetének tekinti. Ezt követően nehéz eldönteni: a nyugati megdöbbenés a mai események láttán mindössze a naivitás következménye lenne-e, vagy pedig a demokráciák hagyományos késleltetett reakciójaként kell tekintenünk rá.

Erre a következtetésre jutott az a minapi konferencia is, melyet Az ukrán válság: NATO és biztonság a globalizált világban címmel rendezett meg a NATO Public Diplomacy részlegének támogatásával a XXI. Század Társaság.

De mi is tulajdonképpen az a bizonyos „hibrid háború”? Az elnevezés már önmaga is több elem kombinációját sejteti. Azt követően, hogy a Majdan lázadása miatt Viktor Janukovics moszkovita elnök menekülésre kényszerült, a Kreml azonnal hozzákezdett a gazdasági, majd katonai nyomásgyakorláshoz. Ezzel egy időben kinyilvánította: az Ukrajnában élő oroszok veszélynek vannak kitéve – ez egyébként nem volt igaz –, megvédésük pedig Moszkva kötelessége. Beindult a propagandagépezet is: az orosz nyelvű médiumok egyrészt valós rettegést váltottak ki a kelet-ukrajnaiak, s főként a krími oroszok körében, az „ukrán fasiszták” potenciális fellépését vizionálva. Később, a Szabadságpárt, illetve a még szélsőségesebb Jobbszektor véres akciói – például Odesszában – tálcán kínálták a lehetőséget, hogy az efféle helyi túlkapásokat országos méretűekre nagyítsa az orosz média.

Külföldön is hasonlóképpen jártak el, az eszközöket a helyi sajátosságokhoz igazítva. A fasisztázás a nyugat-európai baloldalt mozgósította – a német Balpárt (Linke) vezetőiben automatikusan bekapcsoltak a történelmi beidegződések, amelyek eleiket oly sikeresen tették az egykori szovjet célok „hasznos idiótáivá” (Lenin). A kelet-európai szélsőjobb fantáziáját viszont a guruló rubeleken túl Moszkva erőteljes Európa-ellenessége ragadta magával.

Kisvártatva megjelentek a „zöld emberkék”, akik mint helyi lázadó erők – valójában orosz és csecsen diverzánsok – meglepően jó katonai felszereléssel sikeresen ellensúlyozták az ukrán haderő erőfeszítéseit, hogy visszaszerezze a kontrollt Luhanszkban, Kramatorszkban, Szlovjanszkban és egyebütt. A csak elméletileg létező, de senki által nem védett határ mentén nagy hadgyakorlatba kezdő orosz erők légvédelmi segítséget nyújtottak a lázadóknak, akik közel tucatnyi helikoptert lőttek le, ráadásul egy csapatszállító gépet is. Minthogy a nemzetközi neheztelés láttán a Kreml egyelőre nem mert reguláris csapatokat küldeni Ukrajnába, Kijev izolálni tudta az egyes településeket elfoglaló lázadókat, ugyanakkor a harcoknak máris több száz áldozata van, közöttük civilek.

A konferencián hangsúlyt kapott, hogy az ukrán hadsereg a jelenlegi formájában gyakorlatilag nem sokra képes. A központi büdzséből származó ellátottsága minimális, nemcsak új felszerelésre nem futja, de a zsoldok kifizetése hónapok óta szünetel. A biztonsági feltételek még ennél is rosszabbak: az orosz titkosszolgálatok számos ügynöke működik a hadseregben és a rendőri szerveknél, így megbízhatóságuk kétséges. Nem véletlen, hogy a legforróbb területekre teljesen fölösleges a hagyományos erőket küldeni, a hadműveleti tervekről a felkelők hamarabb értesülnek, mint a bevetendő ukrán osztagok parancsnokai; Kijev csak a jól átrostált különleges erőkben bízhat. És persze a Jobbszektor radikális önkénteseiben, akiket viszont nem lehet kontrollálni.

Az egyik előadó felvetette a kérdést: vajon beszélhetünk-e már egy újabb hidegháborúról? Hat-hét kritériumot sorolt fel, melyek alapján ő maga ezt elutasítja. Való igaz, tényleges hidegháborúhoz Oroszországnak globális nagyhatalomnak kellene lennie, de ma már messze nem az, még nukleáris ereje is egyre kevésbé alkalmas az elrettentéshez. Ugyanakkor a magam részéről hajlok rá, hogy egy hidegháború előfeltételeihez ne csak a kapacitásokat, hanem az intenciót is odaszámítsam. Az Egyesült Államoknak Oroszországra mint potenciális ellenségre kell tekintenie 2009 óta. Egyfajta hidegháború realitásaira utal az orosz alvóügynökök jelentős körének felgöngyölítése Amerikában, ami épp abban az évben, 2009-ben következett be. Kulcsfigurája e körnek Anna Kuscsenko – alias Anna Chapman –, akit nem sokkal azt követően küldtek Nyugatra, hogy Putyin belekezdett első elnöki periódusába (2000).

Belpol
A konferencia előadóit látványosan megosztotta, miként viszonyultak az úgynevezett „orosz érdekekhez”. Az idősebb, az előző rendszerben szocializálódott, javarészt ráadásul a szovjet egyetemeken is tanult előadói kör hajlott rá, hogy kijelentse: a világ nem teheti meg, hogy ne vegye figyelembe Moszkva biztonsági igényeit, érdekeit, elvárásait. A fiatalabbak ugyanakkor rámutattak: ha módja volt rá, Moszkva senkinek az érdekeit nem vette figyelembe soha. Az egypólusú világ kialakulását követően Washingtont azzal vádolta, hogy „felszámolja a nemzetközi rendszert”, ma pedig – hogy megpróbálja helyreállítani az egykori orosz birodalmi befolyást – maga kezdett bele a nemzetközi rendszer felszámolásába.

Ugyanakkor okos megállapításként fogadhatjuk el az egyik fiatal előadó kijelentését: „Oroszország vagy integrálódik Európába, elfogadva annak társadalmi berendezkedését, gazdasági szabályait és biztonsági rendszerét, vagy tönkremegy.” Márpedig, ha ez utóbbi következik be – a putyini rendszer jó úton halad efelé –, az „orosz probléma” Európa számára sem lesz megkerülhető. Már csak ezért is tanácsos, hogy a tényleges orosz érdekeket ne tévesszük össze a putyini rendszer érdekeivel.

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
2014. júl. 01., 08:19
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Ara-Kovács Attila

„A gonosz győzelmének záloga, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.” – E. Burke

Ara-Kovács Attila
Szerző adatlapja
Összes blog Itt

Blog

még több cikk